121 
— Nem? Nem? Mert félsz, hogy a homlokodon 
kijönnek a rózsák. Majd mástól. Egy takarosabb 
dámától egész erdőt. 
Nem mártotta magát bele. 
Az erős hajnali szél a ruhán keresztül is bor 
zolta a testét. Szagokat érzett maga körül, valami 
ragályos idegen bűz üldözte egész hazáig. 
Az anyja nyitott ajtót, fehéren, puha, csoszogós 
papucsokban. 
Nem mert hozzáérni. 
Kutyásán elgörbézett. 
A szobájában masinásan kiszárnyazta az abla 
kokat. 
Aztána mosdónak dűlt, minthakanálisbólmászott 
volna elő, derékig leverte magát a friss, hideg vízzel. 
Néha még felharangoztak benne a kétségek. 
Egy napra. Mintha az egész csak könnyű, 
gyökértelen reakciója lenne eddigi életvitelének. Két 
ségek dolgoztak benne és nagy elfáradások ültek 
bele, amik minden tovább lépéstől visszariasztották. 
De csak egy napig. Aztán megint előre mozdult, meg 
forrt a vérében, ércet öntött a hangjába az akarat. 
Véglettől végletig. Ez már gyerekkora óta igy van. 
Kékvirág a vörös pulyák között, szegény polgári 
családból a katona pályára s most bele a forradalmi 
mozgalmakba. 
Úristen 1 
Valaki játszott vele. 
Marasztalások és lökések, amelyek elgyürőztek 
vele, hová tegnap még nem is gondolt. 
Egy este. 
Nekiizzadt kártyapartik a kaszinóban. Lárma. 
Fény. Vigyázó, menekülő szemek. Bank. 
Munka. 
Itt volt és ott volt. Krajcártalanul minden asz 
talnál. Nem ült le, nem volt pénze, de ha lenne is 
ezek közül talán senkit sem töltene meg az ő vesz 
tesége. Tudta: legalább nyilvánosan — nem. Olyan 
rangkülönbséggel messze éltek egymástól és az ő 
arcáról letörülhetetlenül árulkodott valami bélyeg. 
Felhevült, kemény öklök dörömböltek az asz 
talon. A kártyák tarkalepkésen felrepültek — puff. 
— Banki 
— Vissza? 
— Érte I Érte 1 
Kiesett a rendből. Állati ösztönösen a lármába: 
— Üsd le! Még sikerülhet! Üsd le 1 
Valaki rátenyerelt a vállára. 
— Gyere 1 — súgta a nagyfejü hadnagy — Láttad 
milyen szemekkel néznek rád? 
Leültek egy sarokba. 
Az arca értelmetlenül lecsúszott: 
— Mit akarsz? 
Zöld lámpafény hasábozza a levegőt. Káosz. 
A kártyázok rétegeken át. Egy eldobott gesztus keresz 
tül döfi a pirított koponyákat. 
Elfelejtés tölcsérez a sarokba. 
— Én nem tartozom közéjük ... Te tudod, 
hogy én mindig is szerettelek. Épen azért vállalkoz 
tam rá, hogy megmondom neked Tudod 
az öreg . . . 
— Kitiltott a kaszárnyából? 
— Nem igy mondta . . . 
A másik fájdalmasan röhögött. 
— Nem szereti, hogy bejársz. 
— Miért? 
— Nem tudom I Azt hiszi, kicsit mániákus vagy... 
hogy már vendégnek se vagy jó a kaszárnyába ... 
Tudod, az elveid bőszitik a vén medvét. 
— És ezek mit szóltak? 
— Figyeld meg hogyan néznek rád . . . Én, 
mondom, nem tartozom közéjük. Burzsoák ... Én 
kínlódom, mit csináljak? . . . 
— Te?! Mit csinálj? 
— Már harminc éves vagyok. 
— Harminc — mondani akart még valamit, 
meggondolta: hiába. 
Indult. 
A másik óvatosan falazott mellette: 
— Vigyázz! Valami rongy a blúzodból. 
Mint a tolvaj lopakodott az utcákon . . . Ha 
már mindent elunt, mért nem temetheti el magát az 
ember? Ölni, hajszolni magunkat a jövő generáció 
ért, micsoda idiotizmus. 
Aztán megint más nótára gyújtott benne a vér. 
Pénz várta otthon. Megjött a száz korona, min 
den jegyzet nélkül. Mintha irta volna: ezentúl semmi 
közünk egymáshoz — már ez is csak alamizsna. 
Bement az anyjához. 
— Tessék 1 Amivel a lánynak tartozol. 
- Hát . . . 
Leült. 
— Küld el! . . . Mondtam, hogy nem bírom el 
a háznál. 
Az anyja két tenyere közé tette a szivét. Imád- 
ságosan: 
— És a gyerek? Óh, mégis csak a te véred 
lesz az a gyerek: 
Cinikusan: 
— Azt mondod, hogy majd tovább élek benne? 
Pfuj! Még egy variánsa annak, ami az apám volt s 
ami én vagyok! 
— Nem igaz! Te az én vérem vagy. Ki volt az 
apád ? Durva, házsártos ember 1 Te az én természe 
temet örökölted.