110
A KULTÚRÁJÁBAN FÓRRA*
DALMASITOTT EMBER
AZ AKTIVISTA CSOPORT III. ELŐADÁSA
Ha igaz az, — szerintem jórészt igen — hogy
minden eddigi társadalom története osztályharcok
története, akkor ehez hozzá is kell tenni: hogy min
den produktív társadalmi változás nagysága a töme
gek milyenes igényességi nagyságának a függvénye.
S ezzel másithatatlanul irányba szabtuk utunkat, a
mai kulturális összetevők — tehát a mai úgynevezett
„igényessé" tevő kultúra — megbontása felé.
Ezek a kulturális összetevők ma kivétel nélkül
az igénytelenség determinánsai, mert kivétel nélkül
kapitalista előfeltételek dobták őket életté — a töme
gek hogyan és mennyire élni — akarásává. A mai
kulturális összetevők hü kifejezői annak a gazdasági
rabszolgaságnak, amelyen a kapital-feudalista
termelési rend épül és elvész. De nemcsak kifejezői,
— kiszolgálói, alátámasztói, mert a proletáriátus mai
kulturális adottsága mellett konszolidáló, konzerváló és
norkotizáló erők. Helyzeti energiájuk alig mérhető le,
mert a gazdasági bajok közben szinte lopva kerültek
bele a különben forradalmi proletáriátus lelki vilá
gába. Ebből legtermészetesebben következik, hogy a
tömegek gazdasági forradalmasításával párhuzamosan
meg kell indulni a kulturás forradalmasításnak is.
Mertha valaki a mai tanácstalanságba és nagy munka
bérekbe szeretkezett külföldi munkásság példáján
nem hiszi a történelmi materializmus igazának lesújtó
kicsinyessé tevését a jólakott aktualitásban, az akár
az orosz gazdasági forradalmakat megelőző kultur-
forradalmakkal is beigazolhatja önmagának, hogy
még az anyagért való harcnak is elengedhetetlen
előfeltétele az ember már kulturás struktúrájának
megbontása, a régi determinánsok kiküszöbölése,
tehát az uj és merész átértékelések egész sora.
S akik az „Überbau" problémáját, még mindig
csak a gazdasági viszonyok szimpla föléépitményé-
nek akarják elkezelni, — azok az élet anyaggal és
gondolattal véres és állandó keverődésében nem lát
ják, hogy az úgynevezett „Überbau" nem valami
bagolyvár a társadalom fölé, hanem igen is beleépi-
tettség a tömegek eszébe, beépítettség, mely minden
harcnak minden forradalomnak, minden igényesség
nek eleve meghatározója.
És ezek a beépítettségek legnagyobbrészt még
a kapitalista osztályuralom ideológiáit szolgálják.
Vagyis mi történt? Semmivel sem kevesebb, mint
hogy a felszabadulni akaró különben forradalmi
proletáriátus ugyanazokkal a morális ideológiákkal
harcolt a kapitalizmus ellen, mint amelyekkel a kapi
talizmus a maga kizsákmányoló uralmát megterem
tette és összetartotta, illetve a proletáriátust már elérte
és önmagában leszerelte.
Elsősorban tehát ezeket — a proletáriátusnak
már véréig beépített kapitalista fészkeket kell meg
tisztítani és újjá, tényleg forradalmassá fűteni az
embert.
Ehhez azonban a legkíméletlenebb lelki anarchia
kell, mely az ember kapitalista sémákon mozgatott
gondolatvilágát megbontja, lélegzethez engedi: mert
a végtelent, az erkölcsi és testi kötetlenséget, a sza
bad és a mégis marakodásnélküli életet vetíti elébe.
Állandó anarchia, amely minden olyan deter
minánst lerombol, amelyik nem a legmaximálisabbra
feszíti az egyén munkabírását és igényessé válását,
amely nemcsak felold, de kívántat, szuggerál a praktikus
tudaton át az anarchikus erők összefogására, szóval
a rombolás helyébe az építkezésre hajszol, mely
tehát végeredményében az emberi látást és merni-
akarást a legmagasabb pontig labdázza fel.
Anarchia: magyarul uralomnélküliségre törek
vésnek lehetne nevezni, de a mi értékeléseink
ben : az örök megbontó, az örök elégedetlenkedő, a
soha megállni nem akaró individuum hite az életnek
csak az egyetemesben kiélhető maximumában: mely
a legtöbbet rombolás, hogy a legtöbbet építkezéssé
válhasson. S mert praktikus anarchia, nem válhatik
soha Tart pour l’art-á. hisz ma, amikor az uj gazda
sági rend előfeltételét hirdeti az uj társadalom meg-
épithetőségéhez, épen a gazdasági harcok intenzitásá
nak felfokozása érdekében akarja megbontani az
egyén régi harcképtelen morális struktúráját.
De az anarchia mégsem öncél és ha nem is
eszköz, előfeltétel az előbbrejutáshoz, s mert az
aktivizmus nem ismer nyugalmi állapotot, — az
aktivista mindig maximálisan akar élni, ehhez akarjuk
most megteremteni a kulturás előfeltételeket — nem
csak előfeltétel, hanem állandó kifejezője a fejlődés
ben levő társadalomnak.
Nyilvánvaló, hogy minden forradalmat kisebb
vagy nagyobb mértékben az emberi benső anarchiája
— önmagával és a világgal való összekülönbözése —
előz meg. Ennek az anarchiának méreteitől függ a
forradalom beteljesítő képessége. Magyarországon ez
az anarchia ez a megbontó alátrágyázó, ez az egyen
súly billentő erő majdnem a nullával határos. A
proletáriátus tényleges forradalmi nevelése elsikkadt
a kis és nyárs polgári kapitalista kultur-sémákon
gondolkodó vezérek hatalmi harcában ösztönösen
anarchikusra hajló természetét a proletáriátusnak,
kis polgári úgynevezett „erkölccsel", művészettel és
kimondottan konzervatív társadalmi tagozottságokkal
