134
DE HA MÉGIS . . .?!
Tespedt csend. Elfonnyadt virágok illata sürü-
sitette a levegőt. A szavak megtörtén kúsztak elő.
Ej! A lámpa vörös fénye sárgává hamvasztja a férfi
arcokat.
„Az egész tavat átkutatták.“
A férfi fojtott hangon:
„De sejtik."
„Sejtsék" hangja hirtelen fanyar és a
magasban reszeli a levegőt .... „az ocsmányok
— keressék."
A másik tompán hörgött: „Vége, vége, azt
megölték, a börtönökben a mieink . . . és itt . . ."
Az ágy nyekkent. A férfiak elhallgattak. Oda
siettek. Egy lehervadt asszonyi arc tekintete lengte
őket körül. Az ajk megvonaglott: „Az előbb mintha . . .
Valakit keresnek?"
Feje lecsuklott. Emlékezések zűrzavara robajlott
át rajta. Nem tudta, hogy mi, csak egv rettenetes
káosz szakította meg a ráeszmélés útját. Minden
hiába ugrált. . . . Gépfegyverek. . . . Gránát repesz-
fette újságpaloták. . . . Dübörgő emberáradat. . . .
Rémes rianások. ... Mi az ? Mi az ? ... A lila. . . .
Ájult csend. . . . Várakozások. A lila most egészen
szeme közé vigyorgott. Nem szabad, nem lehet. . . .
Ma még nem. Futás a lila elől. ... Mi az? Mi az?
Tomboló sokaság. Súlyos lépések. Puskatus. . . .
Lila, lila . . . aztán feketeség. . . .
„Fáj!“
A férfi: „Borogatást!"
Egy jóleső tekintet: „Hús"
Lecsukódnak az asszonyi szemek.
Halkan nyílik az ajtó. Egy bodrosfejü siet előre.
Lépteit elnyeli a szőnyeg. „A kopók újra szagiáinak.
Ezúttal szaglálhatnak. — Lehajol a férfiakhoz : —
Végre sikerült egyet szerezni."
A szemek megelevenednek: „Hogyan? Hol?"
„Egy elvtárs ... a morgueból. Szerény kis
cselédleány, nem hitte volna, hogy reá még hivatás
vár."
Régi ?
„Úgy — nem nagyon, de már egészen zöld."
Beroskadt egy karszékbe. „Kissé undorító volt. Tudod,
ezeknek a haja förtelmes. Eh, mindegy. Fő, hogy
sikerült. Fáradt vagyok."
Az asszonyt nézték: „Alszik?" Nem lehetett
tudni. A ráncos arc elpihent a párnák sokaságában.
A kezek csendesen kulcsolódtak össze. De a szemek
néha fel-felrebbentek, mintha a hulló szavak és a
saját élete között keresné a kapcsolatot.
A nyurga megszólalt:
„ Milyen élet ez ? 1 Házak árnyékában osonni;
remegni, ha zörren a kapu, bujkálni; a kopóknak
hamis koncot dobni! Hát ez a forradalmiság?!“
„Soha nem tudunk lábraállni. Az emberek gyá
ván meghunyászkodók. Az első extásisból belesüp
pedtek a minden mindegy pocsolyájába. Mintha ők
is löttyedt tarkóju burzsik lennének!"
„És a szíjgyártó ! A weimari kastély aranydiszes
cizellált termeiben terpeszkedett el. A jött-ment, a
perceket pénzreváltó, a munkásizmokon kapaszkodva
és zsíros pocakok alját nyaldosva kapaszkodott egé
szen addig. S most, hogy fordult az óra és nem lehet
már rajtuk, hát az ő ellenükre szürcsöli mohón a
nagy urak váladékát!" /
Az asszony szeme ismét megrebbent. Elhallgat
tak. Szólni akart. De hang nélkül záródtak az ajkak.
Valami rettenetes zűrzavar tombolt most bévül. Egész
életét átnyalábolta a pillanat. Az élet! Az élet! A
gyermekkor viaskodása önönmagával. Lázongás
családi otthona ellen. Rendőri fogdában, kéjnőkkel
együtt. Toloncház! Szökés ! Börtön. És az a nap !!
Soha semmi szerelem. És közbül a harc a közöny
nyel, a meg nem értéssel, az emberi butasággal.
Miért ? Az arcán a ráncok mélyebbek lettek. A szeme
fakóbb. Hát érdemes?! Nem lehetett volna ős is
megalkuvó ?! Árral haladó ? A helyzet adta gyümöl
csökön nyalánkoskodó ?! Megérik az emberek, hogy
ő most itt feküdjék a lét és nem lét mesgyéjén?
Osszezuzottan, hervadtan és komoran a három férfi
szájáról valami felvillanó reménysugarat lesve ! ? Nem
lenne inkább jobb valahol messze annak a zöld-
testű kis cselédlánynak az életét folytatni ?! Gondo
latai hirtelen kátyúba zökkentek. Érdeklődése ismét
a régi emlékek felé sodródott. Felrántotta szempilláját.
Hosszan, elnyújtva kérdezte: „. . . És ő . . .?! A
férfiak először nem értették, aztán hallgattak.
„Mi? — beteg?!"
„Elfogták ?“
Némaság.
„Megölték . . .!?"
A perc vánszorogva hangott kapott.
Az asszony ajka ijesztőn megrándult.
„El kell mondanotok." De a szavak füle mellett
koppantak le. Körülnézett. Az arcokat leste, vájjon
nem vették-e észre az ő nagy vívódását. Lassan
halvány pir lepte el. 0 szégyelte magát — önmaga
előtt. Azt a szemüveges embert látta. Nagy makacs
küzdelmét egy egész nép ellen. Egészen egyedül. És
mégis igazsága teljes biztonságában. Most halott —
de ő él. Szempillái messze kitágultak, a hajnali deren
gés első sugarai becsurogtak — a most már nagy,
erős, asszonyi szemekbe.