140
Hogy tömeget szimuláljanak, zavarják tiszta moz
galmatok’,
Osszekeverődve véletek : Munkások!
Vigyázzátok e hitvány uszályosok élelmeskedését!
Én most 8 éven át lebitangolt lelkemmel lázadozom
S idegennek érzem meggyűlt csürhe-erkölcsük rá
duplázásait
S árván forradalmas fejemmel, gyujtogatón
Közétek állok munkások!!
Vigyázzátok e romlott csalók egybeverődését!
Vigyázzátok leskődő kívánásaikat,
Munkások!!
HAJÓS SÁNDOR
ELÉRKEZÉS!
Megfeneklett! Ki tudná tovább merészelni és
kimozdítani egyensulytalan fontolgatását?
A poshadt kövérekmégegyszer felébresztették ma
gukat és meglepett árnyékuk egyenesbe meredt a délben.
Távlattalan a késhegynyi csúcs és nincs ugró
pont, honnan embernyivé magasolhatná magát.
Vidéktelen! Magába gyökeresedett!
Elfulladtan marcangolta magában az élőt.
Kint gerinctelen fák feküdtek a szél alatt.
És akkoriban a polgárok hízott hasa gömbö
lyűre kerekedett, a város igétlen kövezetén célokat
kapott a testetlen ige.
Beleerőszakolta fejének ezer sejtjét a mindent
mondó házak emeletjei közé.
Az utak gránitjai cédán mutogatták a méhük,
de kvarcbálvány borította a fejek rendezett parkjait.
Tények viaszkos formája tapadt a markába.
Nehézkes borzadályok költöztek a viskója köré.
Bomladoztak a kezek és a távoli ujjak szét
kapaszkodtak az űrbe. Fuldokló torkába akadt a
magánvalósága.
Az ősz magára pomádézta a sárga lombot.
Égett benne az idő, mely a végtelent okádja.
Bús és egyedül való tétlenkedésébe sülyesztette a
fotel ingathatatlan kényszere.
Mert mi egy utazás maga körül, hiszen nem
hajítja ki polgári szobája Ízléstelen kárpitjai közül.
0, az idő evezőtlen hajósa ordítsa a végtelent?
De szegényes öltözöttsége nem mentség érzeni
a mozgást, a mindenütt-élést, a vak jövőben asz-
szonyt, a zsendülő vetést kaszák ives tilója alatt!
Sehol se mentség . . .
Ki kényszeredjen ki nyugalmából, ha ő nem,
hiszen ha erős testéből kihajítja diszkoszként a vég
telent, amely most neki jósol, akkor . . .
És megrökönyödött a lába, az emberek álltak
elé. A végtelenbe hívta magát és hiába lett termékeny
gyűlölete a vak világnak. Most kiszakadt, a gyökerei
kusza haragjából feszitette önmaga elé az asszonyt.
Bálványba marta a múltak már szétzavart
fészkét, hogy imádjon egy túlzó hozzáférhetetlent és
bálvány lett benne az emeletes ut.
De menni az asszony elé, ha ki is sikolt a félsz !
Elenyhülni a hurokig, mert úgyis elposhad a
hullám!
— Mert elég a holdkóros szennyesekből! —
Es leálcázta a szemérmét.
Nincsen egy métere sem az utolsó asszony végte
lenhez,ésnincs szere tetbe papucsolt asszonyamost sem.
Béklyózta a feltámadása, a visszalépés nincse volt
az útja, de holnap már az asszony elé ágyazza a holdat.
Ettette a kancsal holnapot.
Ma pedig az emberek elragadták előle a meg
érkezések fénylő kapuját, holott ők csak feléje bá
torították maguk.
De kölönc volt minden ember, aki belekötötte
őt agya posványába. Pedig már integetett az útja,
amire kikövezték maguk az elmúltak.
Fájdalmasan kidobta agyából kicsinyes játékait,
eladta férges lelki rimáját — könnyű lett!
Az emberek gyűlöletet ordítottak felé!
De benne szent volt a labilitás hintája, torná
zott alatta az ingás hajója.
Tarisznyájában a céltalanságát vitte az asszony
felé, hogy ketten bújhassanak az arénák sarkába.
Hiszen szeretésbe fürösztené az asszonyát, ki
benne tavaszra kendőzi az embert, tavaszra és táv
latok lendületébe röpíti a fényességét.
Ökölcsapások súlyai alatt homlok tisztán feléje
görbedni!
És ha feléje ért, megszólalt az asszony:
— Tied a mellem és ágyékomba égetem a
vágyam és részen túl viszem egészünk életét érted.
— A hátad mögött az asszony, benned az
asszony és hiába teszed a lépésed tovább !
De őt nyilazta az indulás! És a szava:
— Függni a messzin . . . Nem mérni lépést. J
Az asszony mögötte még utána ordította az ölelését.
Minden fordulója egyre könnyebb. Valahol el
vesztette a súlyát. Az asszonyban.
Még néha miértre gondolt. *
Azután maga köré táncoltatta minden elveszett
holmiját.
A dolgok körülpányvázták, de ő egyenesbe
markolta a gerendáját dél felé.
MIHÁLYI ÖDÖN
