HAJNAL 
Átöleltem a nyári hajnalt. 
Akkor semmi sem moccant a paloták során. A víz 
halott volt. Az árnyak serege még ott gomolygott az 
erdő ösvényén. Mentem, szítva halk és szapora lehelle 
teket; csillogó kavicsok bámultak rám és nesztelenül 
szétnyíltak a szárnyak. 
Áz első meglepetésem az üde s halvány villogás 
sal zsúfolt völgyben az volt, hogy egy virág meg 
mondta nevét. 
Kacagtam a vízeséssel, mely zilált haját kibontotta a 
fenyőkön át: az ezüstös csúcson megpillantottam az Istennőt. 
Ekkor egyenként fellebbentettem a fátylakat. A 
fenyvesek közt, karokat lóbálva, a lapályon keresztül 
követtem, ahol a kakasnak rikoltottam. A nagyváros 
ban kupolák és tornyok közt menekült és én futva, 
koldusként üldöztem a márványpartokon. 
Az út magaslatán, közel egy borostyánerdőhöz, 
összegubancolódott fátylaiban megfogtam és egy pilla 
natig éreztem kimondhatatlan testét. A hajnal és a gyer 
mek az erdő karjai közé hullott. 
Mikor felébredtem dél volt. 
A látásból elég. A látomás összegubancolódott a 
térben. 
Elég volt. A városok zúgásai, az este, a nap és 
a mindig. 
Eleget ismertem. Az élet pihenői. — Oh, Zúgások 
és Látomások! 
Indulás az uj szeretetben, a zörejek felé.