hogy kövessem, a keze... ha nem egy felhő ez a kéz. 
— Megállj, pajtás, megállj, félek! a domb fái között, 
a domb meghajlott fái között, egy szemet láttam, ha ez 
a szem nem egy felhő; rám néz, nyugtalanít, megállj! 
Nyomunkat követi az úton, ha ez a szem nem egy 
felhő. 
— Pajtás, hallgass! árnyak ezek, erről a világról vagy 
egy másikról. A városban ne beszéljünk róluk, nehogy 
furcsát gondoljanak az emberek. 
A TÖRTÉNELEM 
A bolt, nyitott ablaktábláival olyan, mint egy rosz- 
szul összecsukott, legyező. íme itt éltek a testőrök. 
Egyik a hamuba köpött, másik az esti újságot olvasta, 
a harmadik — az én voltam — még az ágyban feküdt, 
mikor belépett a király. Csak elmosódó árnyéka lát 
szott. A király kapitányi kinevezésemet hozta: egy 
fehérnemütisztitó füzete, rajta a kapitánysághoz szük 
séges szállítandó emberek és tárgyak jegyzéke. Ettől 
kezdve Charles de France-nak neveztem magam s ez 
gyakran gondolkodóba ejtett. Másnap két bájos négy 
éves gyermek érkezett meg a fegyverekkel: ezek voltak 
az őrszemek: mindkettőt térdemre vettem. 
Néha megesik, hogy bizonytalan világosság fedi fel 
a hullám csúcsát és néha muzsikánk nem zúgja túl a 
közeledő óceán moraját. A palota éjszakáját körülvette 
a tenger. Hangod egy megbicsaklott pokoli hang volt 
és a zongora csak csengő árnyék. Akkor te, a vörös 
ruhás nyugalom, ijjaddal megérintetted váltamat, és ez 
mint özönvíz rettegése megállított, „Kezdjük ujra!“ 
mondod te. O élet! O fájdalom! Ó örökös újrakezdé 
sek szenvedése! O mikor néha a szükségszerűség óceánja