Az asszonyka, akit az uccán követtem, megállóit. 
— „Nézze csak“ mondotta. 
Az éjszaka lehullott, Az erkélyrácson egy vékony 
füstszalag mint egy szerelmes macska nyújtózkodott 
és nőtt vaskoronájú fává. 
Ebben a pillanatban villanykörték sorakoztak a 
póznákon és a világitó madarak kórusban fütyültek egy 
régi cigány nótát, amelyet Marseílle-ben hallottam a Vieux 
Pont-on. 
. . . valaki nevemen szólított: az asszonyka, akit 
követtem. A fa eltűnt és a madarak lehullottak: egyikük 
lábam elé gurult; csöndesen múlt ki a csermely vizében. 
Az asszonyka, akit az uccán követtem, egy rémes 
anyóka volt és egész bizonyosan vérbajos. 
A varga keresztbetett kézzel egy félig talpalt láb 
belin álmodozik, két repedt ablakú szűk műhelyében. 
Az éjszakában olvasott történetek világa ejti ámu 
latba vörös és pillogó szemét,.. most távoli országok 
ban vitorláz, amiket a szegények ismernek csak. 
Vájjon mind e zaj és árnyék, az ablakocskák mö 
gött suhan el?... a tenger a paradicsomba viszi a 
ringatódzó árbocosokat és mázolt szultánokat. 
A tüzes fényesítő vasra egy könnycsepp gördült le, 
amely feljajdult testként sercegett a bódéban; a másik 
csepp a szítakötőszemű szögek közé hullott.