■ 
127 
i 
Moholy-Nagy 
Rajz 
És mégis, mért bár minden vágyán át, és kivánkozá- 
sán át, talán még sem tudta mit érez, mit tesz, cse 
lekszik. 
Csak érzett, tett, cselekedett. 
És belé helyeződött a legborzalmasabb éjszakákba, 
holmi lenyuzottfejii torz alak, két hosszú kezével, és 
beteg szemével, karikás szemével, egy idegen ebben a 
nyugodt városkában, a mezők és dombok között, 
mikre valaki kéz legurította a holdat véresen! 
* * 
* 
Ekkor felállt a palánkok alól tapogatózva. 
Végigjött a sötét kis utakon, imbolyogva, anél 
kül, hogy valaki látta volna, anélkül! 
És árnyéka valami hatalmas volt a kis petróleum 
lámpásoknál! 
Csukott szemekkel ment, mégis valami különös 
csillag, megtéveszthetetlenül egy álomban, idegen csil 
lag után, ami mégis vonzotta őt ellenállhatatlanul! 
Távol felsüvitett egy kis vonat, döcögve át valami 
rozzant hidakon! 
Ó csak ment, ment, ment, tapogatózva, bukdá 
csolva a köveken, álomban szinte, ám mégis fogát csi 
korgatva, és két kezét felijjazva egy titokzatos alak! 
nagyon nyomorult szegény, rongyos, és bűzös agyú! 
ez!! ahogy 
kinyitotta a nagy kulccsal a kaput, 
rekedt hörgéssel, és bezárta ismét maga után, vagy 
be se zárta, vagy bezárta, ez tudatán kivül történt. 
Távolból egy kapu csapódás viszhangozta az 
éjszakát! 
És a harangok! mindég! mindég harangok! 
A mélyben az ablakok vakon bámulták a csillago 
kat lezárt szemekkel! 
Mindenki aludt. 
A távoli kertek, a papok kertje feléje bokrosodott 
valami borzalmas éjjeli feketeséggel. 
És a katonáknak lefekvésidőt trombitáltak a 
mélyben! 
És a harangok! Homloka mögött a harangok, 
valami borzalom!