129 
Moholy-Nagy 
Hát minderről mit tehet ő? 
de sehol sem gyűlt ki fény! A test 
halottasán, valami borzalmas megcsonkí 
tással. lapult a falaknál. 
És visszaüvöltött feléje minden 
borzalmas éjszaka agyában. 
* * 
* 
Azután magára kapott egy fekete 
köpenyt, széles kalappal, amit lesodort 
fejéről a szél, és a levágott fejet a csomós 
hajnál kezében tartva, elrejtve a köpeny 
alatt, végighaladt a kis város görbe 
utcáin, a vámokon is át, és a dombokon 
fel, le a réteken át a folyóig. 
Minden távoli borzalom benne 
kiabál. 
És az éjszaka, egy magára dobott 
fekete köpeny volt a borzalmak e 
vállán! 
A dombok nyugalmat mormoltak! 
és ő, előre tartva a levágott fejet, egy 
lámpást! állt a néma partokon, téve- 
lyegve, és egészen zavartan szegény, aki 
mit sem tud, mit sem ért, és semmiért 
sem felelős. 
Állt, lóbálva a vak lámpást! ahogy 
visszadobódott egy képben neki egész 
élete, holmi távoli sanyarú szobák, és 
fellendülés ez életben! asszony! és 
egészen borzalmas állapota azután a 
felhasitott éjszakában, amint ő élte 
borzalmas emberi zsivajban, felspékelve 
. . és megkinzottan a végletekig! és hiába 
aj es meny a k ar |. ITiene külni magából! hiába! 
* Ekkor, még egyszer felvetett két szemével: 
A felzaklatottságban cselekednie kellett valamit! 
hát ezt! hát ezt!! 
És még egy: ahogy átment a felcsapódott ajtón 
át a maga szobájába, ott reszketve és vonagló szájjal 
leemelte a falról a kést. 
A lámpás feje fölött égett nagy füstöt hagyva 
a tetőn. 
Visszatapogatott lepedőben a vállán, egy lovag! 
a szent eszmék hirnöke, és ismét megállt a halott 
fölött. 
Az viaszbabásan feküdt a tépett dunyhákon! 
Hatalmas szakállal lefelé lógott a játékos gyerekek 
komolyságával. 
Lehulló ősz haját megragadta, ahogy forgott a 
fej, kinyitott szájjal kissé, mit sem törődve már mindez 
dolgokkal, és még egy marokkal felcsapta a hatalmas 
szakállt a hajig, az éles késsel nyakon elmetszette 
a fejet. 
A test babásan végigterült a dunyhákon. 
Ö, most, ahogy tartotta a fejet, mint megvakult 
lámpást az egyik kezében, a másik kezében a nyálkás 
kést, minden vér nélkül! hegyével felészurva a tetők 
nek, homloka mögött a harangokkal! e nagy éjszaká 
ban, aki nyugodni j tt és pihenni fáradt leikével, merőn 
lehetetlen kontrasztnak tűnt egész cselekedetével és 
lényével minden eddigi borzalmas éjszakán! 
A kést belé szúrta az asztalba, ideges megre- 
megéssel! És arcáig emelte a levágott fejet hatalmas 
lecsüggött szakállal, és meglobogtatta, egy lámpást! 
— De hát mi van ? hol van az én nyugalmam 
istenem! jaaj! kezemben egy fej, hogy került az én ke 
zembe, és ez a köpeny a vállamon, hol vagyok? a 
dombok! és a vááros! Éjszakák a felszabadult tornyok 
kal, és kaszárnyákkal a ligeteknél, és a lövések! és 
minden! jaaj! 
Kitárt két karjával állt, fekete köpenyében. 
. A levágott fejet tartotta fenn, egy megvakult 
lámpás! 
A város aludt, a dombok nyugalmat mormoltak 
köröskörül! 
És a folyó szélesen hasalt a dombok között az 
éjszakában! 
Ekkor átlépte a folyót, a fejjel kezében sötéten, 
és felhaladt a dombokig, és ismét megkerülte a folyót, 
egy gyilkos! a harangzúgásban egyedül! mint aki az 
elhagyott mezőkön és erdőkön áthalad, közben a 
folyónál megpihen, egy vándor! a levágott fejjel! ki 
nyugodalmát keresi, menvén a távoli harangok után 
magában nem érezvén semmit! ahogy távol aludt a 
város! és azontúl is, a többi városokban a megnyuzott 
embereket habzsolták az éjszakák! csak őü egészen 
könyörtelenül!! és mégis naivan és félve ahogy haladt, 
a folyó partján fel és le! 
És távol is, minden harang megkondult az éj 
szakában ! 
(Vége) 
Re meny ik László