r
118
dér vogel zelbdritt verseiből
h arp (Zürich)
aj a mi jó gáspárunk megholt
ki viseli majd az égő zászlót copfján ki forgatja a kávés-
malmot
ki édesgeti az idillikus özet
a tengeren a parapluie szóvá] babonázta meg a hajókat
szélatyának szólította a szeleket
aj aj aj a mi jó gáspárunk megholt szentséges bimbam
gáspár megholt
a cápák a harangokat csörgetik ha keresztnevét ejted
miatta nyogdécselek gáspár gáspár gáspár
miér t lettél te csillag azaz vizből pont lánc égető forgószélén
azaz fekete fénnyel teli tögy azaz átlátszó tégla a
sziklás lény jajgató dobján
most elszárad fejünk búbja ás a talpunk a tündérek
megszenesednek a máglyán most a fekete teke
pálya dördül meg
a nap mögött és a kompaszt meg a targonca kerekeit nem
indítja el többé senki
ki eszik a patkánnyal a magányos asztal mellett ki űzi el
az ördögöt ha lovat akar szöktetni ki fejti meg a c. illagok
monogrammjait
mellképe minden igazul nemes ember tűzhelyét diszi-
teni fogja
de ez nem lehet vigasza sem tubákja egy halott kopo
nyának *
jóllehet most szemközt tükörnek lóg a hold mégis fáj
az angyal a szemben
az asztalokon felfutnak a vetőmagok ha rákopogsz a
növényre
úgy a virága ugrik elő
az oroszlánok teli öntözőkannákkal karmaik között
pusztulnak el őrházaik előtt
a vezetők fakötényt viselnek
a madarak facipőt viselnek
a madarak visszhanggal vannak teli
kicsiny szivükből szünet nélkül ömlenek a tojások
fejük búbja az ég árbocát hordja
talpunk szétharapódzó lángokon áll
ha szakad a hólánc az úristent szólítj ák
mikor az ég kereke sülved karmuk fekete magokra lép
*
fekete szelek mint láncok csüngenek a csillagokról
csáklyák fekete lakkfalakat bontanak
városok tervei izzanak
a házak hét rubinton szaladnak azaz gyémánton forognak
mint pergőcsigák
mennydörgés gördül át a széles udvarokon s a királynők
lefordulnak fejőzsémolyukról
a föld torkából bérlők és albérlők emelkednek föl gal
vanizált pókjaikkal
az enyvekből jönnek az üvegcsontváz-részecskék és az
emberek akár a chaos
ki viszi által kicsiny koporsónkat a hűvös hajnal csillag
alatt
*
A folyók bakokként ugranak sátorukba
ostorok pattognak a hegyekről a pásztorok keményre
vasalt árnyai jönnek
fekete tojások és csörgő sipkák hullanak a fákról
viharok harsonáznak a dobok szamár füleit repeszitik
meg szárnyak virágokat súrolnak
vadkanok szemében források mozdulnak
Ford. Kovács Kálmán
A KOLTO MUNKÁS
Vladimír Majakovszki
Orditják a költőnek:
„Látnálak téged a villamos székben
És mi a vers ?
Ugyan, mit ér!
Talán dolgozni — keskeny cső"
Lehet
nekünk
a munka
valami örömös rokon
Én is gyár vagyok
És pedig kürt nélkül
lehet
nekem
nehezebb kürt léikül
Tudom
nem szeretitek az üies frázisokat
Vágjátok a tölgyet — dolgoztok rajta
És mi
talán nem famegmunkálok vagyunk ?
Emberek tölgyfejét munkáljuk
Természetesen
tiszteletreméltó dolog halászni
Kihúzni a hálót
A hálókban tökhal!
De a költő munkája — még tiszteletreméltóbb -
élő embert fogni és nem halat
Hatalmas munka — hegyek fölé lángol
sziszegő vasat rak acélozóba
De ki tesz
kicsinységekben szemrehányást nekünk?
Agyat polirozuuk nyelvet élezünk
Ki több — költő
vagy technikus,
ki vezeá az embereket az anyag használatához?
Mridaketteu
A szív is motor
A lélek is bonyolult mozgatóerő
Egyenlők vagyunk
Társaink a munkás tömegekben
Test és lélek proletárjai
Együtt lélegzünk
vidám gyönyörrel
és szállni engedjük a marsot
Elkerítjük magunkat a huliámtörők szó viharától
Munkára!
\ munka uj é. él!
Malomba
az üres szónokokat
A molnárokhoz!
A beszéd vizét őrli a malomkő.
Ford. Mácza János
