30
tiv mérnök szelleme gátiakulul teljesedhetik a való
ságon, mellyel szembe került. Nem is kell agyafúrt
próbálkozásokkal kínlódnia, hogy az ábrázolt tárgyat
elhelyezhesse az alkotás apriorikus formarendszerében.
A kubizmus nagy stílusbeli értékei önként kínálkoznak.
A forma tulajdon belső törvényen alapul és zárkozott;
szigorúan konstruktív és a legnagyobb fokon át
szellemült — és mégis a közvetlenül ábrázolt csupasz
valóság áll előttünk a képen.
Egy ilyen Gleizes-kép formailag . hasonlíthatat
lanul egyszerűbb, mint amilyenek a korábbi alkotások
vagy Picasso és Braque első kubista kísérletei voltak.
Igaz, hogy kevesebb benne az alkalom a tisztán festő
technikai finomságokban való dúskálásra, amire amott
van már mód elég. De azok a finomságok mind nem
érik föl az alkotásnak itt megnyilatkozó monumen
talitását. Milyen keveset ^ törődött' pl. Gleizes ,,A
város" c. képében, melynek előterében három betű:
MUR terpeszkedik izmosán, a sik és plasztika össze
egyeztetésével. A képfelületen' egészen elől hatalmas
kőfaltöredékek merednek a térbe, élesen, szögletesen;
mintha az ember lebontott házak romjai közül nézne
a városra. És ezeknek a tömör támaszpontoknak neki
feszülve halmozódik a kockás formák kőrengetege,
mely a háttérben egymáson tulemelkedő, hirtelenül
magasba szökő felhőkarcolók alakjában ostromolja az
eget. Minden forma világosan' három kiterjedésű,
minden mélységbe való törekvés gáttalanul ér a célhoz.
Természetesen mert azzal, hogy szervesen duzzadó,
lágy plaszticitások nincsenek a képben, a művésznek
nem kellett plasztikus lényegbeli ellentétek között
kompromisszumot keresnie, nem kellett megzavarnia
a mü tiszta, egyértelmű tér és formarendszerét. És bár
Gleizes semmi tekintettel sem volt a felületre, a kép
mégsem veszített zárkózottságából. Egyszerűen azért,
mert a plasztikát tisztán, egyoldalúan használta föl.
De a zárkózott és távol tartó objektiválás szélső
következései még nem itt kínálkoznak. Ennek á képnek
a minden egyenesvonaluság ellenére is barokk pátosza
még mindig nagyon is közelfekvően emberi. Térmélyü
lést éreztető illúziói túlságosan a claire obscure — ön
rövidüléseken és atmoszférikus tényezőkön alapulnak
meg. A kubista alkotásnak voltakép az óriásfalak
magában álló léte lett volna itt a végső tárgya, de az
egész rontó extázis ezt a statikus kinyilatkoztatást
dinamikus emberi psychologizmussá dramatizálta. Már
pedig a kubizmusban éppen az emberi nagyon is emberi
vonatkozásoktól való szabadulásért folyik a küzdelem.
Frontalitást kell támasztani, melyben személyi
viszonylatokat levetett kemény törvények és szabad
ságok nyúlnak a végtelenbe.
Mint minden jelentős kubista, Gleizes is döntő
lépéseket tett ebben az irányban (egy vasúti csarnokba
szánt dekoratív falfestménnyel, vagy „Ember házak
között" stb.). Ura lett a nagyváros párttalan, bom
lasztó szenzációinak. Egyszerűsít; abból ami mellékes
és ami zavar, végtelenül sokat elhágy; törvényeket
létesit, melyekből sugárzó ritmusokban tárul szét a
tér. De ezt a világot villámgyors felülkcreszteződésck
és áttetsző finomságok lázas vajúdása élteti. Frontáli
san elhelyezett, élesen körülhatárolt síkok számtalan
rétege nyomul a mélybe és száguld a határtalanságba.
Kereszteződések, konstruktív egymásra való kapasz
kodások energiái a tér és a forma minden széliében,
magasságában szökkennek össze-vissza. Valóságos
boszorkánytánc a vonatkozásbeli lehetőségeknek, melyek
mindenütt jelen vannak és mindenhová elvezetnek:
relativizmus. Sötétebbre fogott felülkeresztező vé
kony régtegeken sugarasan szétnyíló világos síkok
tetszenek át. Újfajta fényhatások támadnak holmi
villamos reflektorok játékai, sugárkévék, melyek fátyolok
mögül törnek elő vagy az egyhangú atmoszféra poros
szürkeségébe messziről érkező, világító utakat vágnak.
A fény és levegőfestés még nem halt meg. A kubiz-
mus pompás győzelmeket arat a lineárisan uralt mester
séges atmoszférával és technikai fénytüneményeivel.
A tiszta kubizmus felülkereszteződő síkokon ala
puló értékei csak Gleizes-nél ennyire luminózusok ugyan.
De keményebb szerkezetű müveket (Léger pl.) is
nagyon messzemenően vonnak ki a nehézkedés törvényei
és ama kényszerűség alól, hogy a forma tömör kép
alapon testszerii traverzekkel építkezzék.. Inkább a
lebegő térből kihasított részletek és erőviszonylatok
dolgoznak itt, mint tömegek, melyeknek súlyát és
támasztó feszülését különben a síkvetületben is érezni
kellene.
Feltűnő; hogy a kubisták mennyi sikszerü képé
nek nincsen sem, vízszintes alapja, sem igazi súlya'.
Csak az ég és föld között való, vízszintesen és függő- \
legesen tökéletesen kiegyenlített lebegésnek az érzé
sét keltik a szemlélőben. Vagy, a legstabilabb esetben,
úgy látszik, mintha végtelenbe nyúló hicl, vagy gép-
szerkezetnek a térben elhatárolt egy tagozását ábrá
zolnák (Léger, Hellesen). És ahol a fonna csendéletnek,
vagy valamely enteriőr sikszerüen széttagolt és össze
fogott csendülésének mutatkozik (Picasso, Braque,
Marcoussis), ott is; mintha egy frontális határfelületnek,
holmi fainak vagy tapétának önmagában záródó rész
lete előtt állnánk, melyüek hordozó alapját, támasztó
kapcsolatait és architektonikusan betetőző mennyeze
tét sem íátni; sem sejteni nem lehet.
A kubizmus kiválasztott finomságú értékeit szerezte
meg a. ritmikus lebegésnek, az önéletü és szabad szép
ségnek-. De ez az öncélúan örörnös szépség, a térnek
és a formának sokszor túlságosan vékonyra hasogatott
bonyolításával nem kelti az emberben azt az érzést,
hogy itt szó lehetne egy esetleges architektónikus
összegezésbe Való beilleszkedésről.; Sőt ennek az aláren
delésnek még csak áz óhaja sem mutatkozik. Ebben a
tekintetben a tiszta kubizmusnak még a tárgyilag
elvont stílusa is csak ingadozó vésjzhid, melyet a művé
szet a jelen civilizáció nyugtalanságából és a tőkés
szabadverseny által anarchikusán magasra vetett nagy
városi forma viszonylatokból tákojt össze. A formáknak
szorongó, egymást tulorditó, teret; magasságot, világos
ságot, érdeklődést és pénzt ostromló, kenyérért és
élvezetért 'verekedő rohamából. iA szézhuzó, kuszáit
sok-ból.
Ez a harc csak nehezen juttat el a formának
minden alanyi, személyes izgalmakon túl járó, végső
objektív távolságáig. Nem e'ngedi, hogy az egyes ember
a maga elforgácsolt érdeklődéseivel, lírájával vissza
lépjen a szintétikus összesség előtt. Formák kaotikus
tolongása támad a nyomában, mely bővelkedik szen
zációkban és szellemes elkülönülésekben irtózatos és
nagyszerű összeütközésekben, de az egyszerű, monumen
tálisán kollektív akaratnak minden manifésztációs
kísérletét az elsietés, felületesség és dialektikus szellemi
öngyilkosság forgatagában szórja semmivé.
Ennek a formavilágnak az esztétikai építő gondo
latát és vele a kubizmus jövendőjét még a destruktivitás
elfajult burjánzásai fojtogatják.
Ez a kérdés pedig az ember társadalmi és hitbeli
megújhodásával függ össze.