22 
MESE A NAGYHASU ASSZONYRÓL 
Utak vígan felkanyarodtak a hegyekre, 
de a városok alatt a szél lábaközé röhögte az 
asszonyok ábrázatát. 
Mert a város az úsztató ég alatt füstölgött. s füst 
jében börtönök ablakoztak. 
A börtönök felöl pedig jött egyszer a nagyhasn 
asszony, csillagtalan szemében a vakok hitével. 
Mert zöld füle volt a nagyhasn asszonynak 
mert lapátos kezeivel a vonatok elé állt és azok 
tisztelegtek. ........ ...... .... .... 
A város, zakatolt már körülötte 
a lovak már nyugtalanul maguk fölé próbálgatták 
a kocsikból a visitó nénikéket 
í a villamosok összepotrohosodtak a terek átlóin 
de ö csak állt és bamba tükrök hevertek a szemé 
ben amikor mondta: 
— Nagyhasu asszony. 
És akkor a lovak piros, staneclikat tülköltek, az 
orrlyukaikból és a villamosok megfésült hullákat csi 
lingeltek a feltátott agyaraik közül 
A nagyhasu asszony pedig mondta: 
Ti vagytok az anyag a föld és a viz 
Ti vagytok az anyag a tűz és a kő 
Ti vagytok az . anyag a levegő és a férfi 
De én vagyok az asszony 
Én vagyok a nagyhasu asszony. 
És akkor függönyökbe ferdült az ég és kövér szurok 
kúpok cuppantak a fák közé és azok a sziliek erején 
pompáztak 
felhők tüzet hegedültek 
villamosok kuncogva szétiramodtak 
konflislovak maguk fölé forgatták a. visongó anyó 
kákat. 
De a nagyhasu asszony csak állt a sikoltás erdejé 
ben, a lovasrendőr helyén és mondta: 
— Szurok, szurok és nem esik rám. 
És állt, csak állt a cuppogó ömlésben és feldobta 
magát a zöld meg piros meg ezüst oszlopok között . 
A házak a nyilasaik elé hevertették a szemeiket, 
belülről fájdalmak hajoltak ki a száján 
a hidak a lábai elé csurogtak 
hegyek jobbról zokogó vonatokkal 
utak balról menetelő katonákkal 
ő pedig a hid közepén 
a levegő halastavában. 
De hiába a végtelen tér 
hiába, hogy a zenészek rézvioláiból meleg nyájakat 
meg betlehemes karácsonyokat úsztat feléje a szél 
mert menni kell, menni 
a teljesülökkel 
és holnap már elékongatnak a harangok. 
Keresztek jézuskodtak eléje 
és letérdelt a nagyhasu asszony 
és imádkozta az akasztott koldusnak: 
ó én uram ó én testvérem 
kicsiny nekem a világ, hogy kiléphessek belőle 
és vájjon kinek hajíthatnám oda a terhemet 
mert nincsenek neked farkasaid. 
És sirt és megkormozta a homlokát a sárga lisztbe n 
a fák éneklő madarakat rügyeztek 
az utak megfehéredtek a melegségig 
és ment, ment 
a fejében lázadón összelobogtak a holnapok 
az erdők fölé ért 
a madarak még énekeltek 
de a vermek begyöpösödtek előtte, 
a medvéket nem találta barlangjaikban 
a ragadozók trombitásán fölézokogtak 
a folyók már belecsurogtak a napba 
és hiába a térdeplő esze 
a füveken nyíllak párosodtak 
és a tetőkön galambok kerepeltek. 
Megállt 
fák aláhevertek 
”s~a~-horizont'"piros ;sávfán~ ' 
kifolyt belőle az élet 
éneklő élet 
ember ember. 
Barta Sándor 
(1919) 
EGY EGYSZERŰ TÁJ ÉS A KÖLTŐ 
EGYSZERŰ HITVALLÁSA 
A csend emelgeti, a tengert • 
és a csónakosok éneke száll 
száll 
mert a sziklatömb egy nagy elmúló virág 
és az emberek hiába nyújtanák kezeiket az ég üveg- 
harangja után. 
Énekükben azonban a sólyommadár is kibonthatja 
szárnyát. 
Oh örökkévalóság! 
A datolyapálma néhány elporladt rozskalász. 
Én pedig nemsokára lekerülök a földbe és egy vulkán 
talán földob a vándorló égitestek közé... . 
S valamikor: 
.meteórzuhanásomban 
kápráztatom majd az állatok szemét. ' . 
FORGÓSZÉL 
A színes holdak mind elomlanak az erdők csöndjén. 
Foszforeszkáló 
vörös szegfűk közé 
nehéz csöppekben hull a vér... 
Csak az Ember él! Bízva és remélve az irtás közepén! ! 
Segítség!! — Segítség!! 
A vizek már szétterültek 
s most vitorláshajók is indulnak 
az örökös hő birodalmai felé. 
A nap pedig sárgára galvanizálja a föld magvas lehel 
letét . 
Simon Andor