25
J
a ballábujja alatt, de az csak tovább világított mint a
burába fojtott parázs.
Együgyű Zakariás most a bádogkrisztus elé ért és
legkevésbbé sem csodálkozott a történteken. A bádog
krisztus pedig eközben letelepedett az árok szélére, fala
tozni kezdett, s intett nekik, hogy üljenek le ők is melléje.
Zakariás leült melléje az árok szélére.
Ők mindezen semmitsem csodálkoztak, mint csodál
koztak, rémüldöztek és siránkoztak volna ezen más
emberek, ismerték egymást a hosszú vándorlásokból s
egyiknek Krisztus nem volt több a fáknál és a füveknél s
a másiknak az egyszerű csavargó nem volt kevesebb a
zamatos pataknál.
S akkor egy ideig még hallgattak, amig az öreg
megint szépen kapcájába kötözte maradék elemózsiáját s
aztán Zahariás igy szólott:
— Eljöttem végül harmadiknak hozzátok, adjátok oda
nekem a cincogó számárfárkot, ideje volna, hogy vissza
térjek vele az emberekhez és vissza vezessem őket
önmagukhoz.
A bádogkrisztus pedig válaszolta;
— Tizenkilencévszázadnál több múlott el azóta, hogy
megszülettem, hirdettem a csodanélküli egyszerűséget; a
szeretetet az emberek közt, s lettem spiritiszták és a
növényevő társulatok jelvényeinél és bűvös háromszö
geinél is olcsóbb játékszere az együgyüeknek és komisz
aknak.
Mikor az utak már kiürültek, leszállók kis és nagy
keresztjeimről, megizlelem a föld füvét és sarát s a pata
kokat, hogy emlékezzem embervoltomra. Istent tettek
belőlem, hogy megbocsájthassam, ha ellenem vétkeznek,
bálványt tettek belőlem, hogy eljátszogathassanak sza
vaimmal, mint a homokkal tömött gránáttal. És én mon
dom neked, kinek jöttét a kenyér és az élet szeretetében
és gazdagságában akasztásra és az élet megcsonkitására
használták ki a népek bírái, hogy jaj azoknak, akik
megszületnek, hogy jaj azoknak, akik nem apáik és déd
apáik útját jöttek folytatni a világra, jaj a születőknek, kik
hitet tesznek életre s nem pedig halálra. Egy nyomorult
isten vagyok, kártékony életből kivert állat, s jaj nekem
valahányszor ember képemben jelenek meg a városokban.
Engem csak dicsérni és énekelni szabad a föld országi
jain, púpos, félszemü, kegyetlen és vérengző, cifrálkodó
és nagyivó menetek és búcsusok hordják szét az én
gyalázatomat. Én látom, mert itt vonulnak el előttem,
bégetve, kalaptalanul, sunyin, alkudozón és vállveregetőn,
hallom éhínségekre spekulálón, íelraktározott gabona
zsákjaikra kért fohászukat, látom szomszéd földekre
asszonyokra és barmokra leselkedő szemeik könyörgését
felémgörbülni, a papok füstölgőit, amelyekből erotikus
röpiratok és 16%-os takarékkonyvecskék kóvályognak
elő. Csak a szegények odúiban, a külvárosok sarában élek
én még megíogyhatatlan és kiapadhatatlan.
S Zahariás akkor kiszáradt torokkal igy szólott:
— Nincsenek immár szegényeid a városokban
Krisztus, mert én enni adtam nekik és felöltöztettem őket.
S az öreg akkor elkomorodott és mondta:
— Nem beszélsz igazat Zahariás, az én szegényeim
nem hagynak el engem, s ha eljön majd az ő országuk,
bevesznek engem az országutakról és a templomok elől s
leakasztanak a hideg falakról és nyakláncaikról. Mivel
pedig ez nem igy van, nem szólsz te igazat, élnek még
az én szegényeim a városokban és mindenütt.
S Zahariás válaszolta:
— A te szegényeid szőlőgerezdekkel és az emésztés
csutkáival álldogálnak a sarkokon és a bódék előtt s
semmiben sem akarnak többé különbözni uraiktól. Ezért
jöttem el hozzátok, adjátok nekem a cincogó szamár-
farkot, hogy értelmet adhassak az ő kenyerükbe és
vissza vezessem őket önmagukhoz és az élethez.
De az öreg akkor keservesen sírni kezdett és mondta:
Mond meg nekik ha visszatérsz, hogy sírni láttad az ő
fönséges Istenüket, Krisztust, kit kivertek maguk közül az
életből, s maguk fölé teregették cégérnek.
S az öreg akkor roskadtan és aszottan vállára dobta
a kapcába csomagolt elemózsiát és keservesen zokogott
mint egy gyermek, aki elvesztette a nagy zűrzavaros
városban anyját. S a kereszt elé cammogott, hogy újra
felkinozza rá magát. S Zahariás akkor felsegítette az ő
szomorú társát, a végtelen vándorlásokban, s felélesztette
a ballába ujja alatt ácsorgó mécsest, mert immár regge
ledet s a falvak kaszálói és urai is közeleghetnek s bizony
nagyon káromkodnának és röhögnének és szitkozód
nának, ha nem találnák rendben az ő isteneiket.
Zahariás már messze járt a röpülő farkassal s vállán
a megkövesedett galambbal, amikor még mindig zokogni
hallotta az ő keserves társát, az ő anyját vesztett barátját,
Krisztust.
Ekkor egy omladozó malomhoz értek, amely egy sürü
kék patak mellett állott, s bizony ők menten felismerték a
patakban a kis ágyacskákat a nagyhasu asszonyokkal.
A malom ablakában pedig egy vén anyóka ült s egy
szál kankalint tartott a kezében.
Együgyű Zahariás ekkor igy szólott az anyókához:
— Milyen kén szaga van a te kankalinodnak, s milyen
fénylő sürgönyhuzalok lapulnak a te omlatag falaid
között. Ó ismerlek én téged telefonjaiddal és modern
törvénykönyveiddel és házaiddal és csatornahálózataiddal
és szolgabiráiddal, miket együttvéve civilizációnak ne
veznek. Tudom, hogy örök életre rendezkedtél be a földön
s az uj társadalmakban is csak önmagadat akarod foly
tatni. De én eljöttem, hogy kivegyem ülleped alól a cin
cogó egérfarkot s visszavezessem az embereket önmaguk
hoz.
S ekkor egész világosan hallani lehetett az egérfarok
cincogását, s a vénanyóka kezében hirtelen elsápadt a
kankalin, de jaj, együgyü Zahariás nem hallotta az anyóka
szemeiben a röhej vércse vonyitását, s mikor belépett a
malomba, hogy elhozza a cincogó szamárfarkot, csak
látta, hogy az anyóka feszes nadrágban és írógépeken
tartott ujjakkal ült az ablak mögött és bizony vastag
bambusznád volt a csizmájában.
S mikor Zahariás a banya elé ért, az tenyerén eléje
tartotta a szamárfarkot és mondta:
— Jaj, együgyü Zahariás, ime vedd a cincogó
szamárfarkot, de én mondom neked, nekem élet volt, hogy
nem volt neked halálod lesz, hogy van. Azzal, mint egy
homokkal teli zsák, elvágódott a földön.
Zahariás pedig elvette a szamárfarkot, s akkor kiesett
belőle a lerágott téglafül, kettéharapta a lerágott tégla-
fület s akkor előzuhogott az olajforrás, felitta az olaj
forrást, s akkor kinyílott benne a látás napernyője.
ó ki tudja, mit láthatott Zahariás. Ó ki tudja miért,
sulyosodott elbirhatatlanná vállán a megkövesedett
galamb. Ó ki tudja, miért vonyitotta újból elő a kövek és
gyökerek közül a tehénhusu farkas az éjszakát, de együ
gyü Zahariás ekkor csak ennyit mondott:
— Immár tudom, miként lehet a világot megváltani:
meg fogom váltani .a népeket megváltóitól.
Azzal megrántotta maga alatt a földet és zuhanni
kezdett.
Bartá Sándor