De a festők hamarosan elfelejtették a festészet létalap 
ját, mikor úgy fogták fel, mint a köröskörül létezőnek 
ábrázolásmódját. Középkori elődeik nem felejtették el 
ezt, ha a korban rejlő szükségszerűségek lényétől idegen 
anekdótikus hivatást is erőltettek a művészetre: min 
denekelőtt színes formában gondolkoztak. A reneszánsz 
óta, mely határozottan uj orientáció mozzanatát jelzi, a 
festészet hovatovább elhajlott más valőrök felé, melyek 
nek a plasztikához semmi közük. Mihelyt a szellem az 
individuális-anarchikus gondolat tengelye körül forog, 
mindent hatalmába kerít a szándékoltság; nem 
lephet meg tehát, ha azt látjuk, hogy a festészet irodalmi 
variánsok passzív eszközéül szolgál és végül is össze 
zavarják a külső látványosságok előidézte költői reak 
ciókkal. 
A magam részéről bevallom, hogy nem értem azt 
a fogalomzavart, mely lehetővé teszi, hogy Giotto és 
Corot két művét ugyanazon szóval — festészet — jelöl 
jük. Megjegyzendő, hogy nem a mű milyenségéről van 
szó, hanem az irányitó szellemről. Ha a Louvreban kijö 
vök az olasz primitívek terméből, hogy belépjek az 1830 
és 1870 közötti francia iskola termébe, hiába iparkodom 
közelhozni Angélicot és Courbet-t. Courbet elvitázhatat- 
lan ereje szerintem egy illuzórikus koncepcióra pazar- 
lódik valami nem tudom milyen realizmus nevében, 
mig az olaszok a festészet célját érik el, mikor 
mélységesen spiritualisták maradnak. Courbet rea 
litása a lények és dolgok látszata, mig amazoké tudo 
mányon épült. Amit az anekdotákon kívül az mutat, hogy 
ami Courbétnél a p r i o r i, az olaszoknál a posteri- 
o r i s hogy az utóbbiak művei évszázadok után is ragyo 
góan ifjak és életesek, mig viszont Courbet és a kor 
festői, akármilyen kevés idő is választ el tőlük', már ma 
fakók és idejüket múltak, beleöregedtek a szemfényvesz 
tés éjszakájába. 
Ma azonban már nem arról van szó, hogy a kissé 
mindenütt jelentkező plasztikai újjászületést az izmusok 
terminológiáira korlátozzuk, melyek nem adnak egyebet 
Huszár Vilmos: A városkotnpozició 
FESTÉSZET 
A. GLEIZES (paris) 
Az a meghatározás, amely a festészet alatt a külvilág- 
ábrázolásának egy módját érti, megakadályoz bennünket 
a festészet valóságos eszközeinek természetükhöz mért 
felhasználásában. Ami merőben másodlagos volt a 
középkor pikturájában, mikor még könyv nem létezett 
és a szót a tömegek között propagálni kellett, az utánzás 
szellemének felülkerekedésével egyben értelme és célja 
lett a festő munkájának. 
Akubizmusés megértésének eszközei 
cirnü könyvemben a festészet tényét igy iparkodtam meg 
határozni: festeni annyit tesz mint egy sik felületet meg- 
lelkesiteni. Nagyobb határozottság kedvéért hozzá te 
hettem volna még azt is, hogy e felület összes tulajdon 
ságaival. És annak kijelentése után, hogy e tulajdonságok 
a felület mennyiségeitől függenek s hogy közülük a két 
legszembeszökőbb a két dimenzió, vagyis a szélesség 
és hosszúság, kimutathattam volna, hogy a festő szerepe 
a felület természetében rejlő virtuális erők kinyilatkoz 
tatásában áll. A művész tehát ura a formák születésének, 
amelyeknek végtelen nüanszú játéka a felület valóságának 
megsértése nélkül megfelel érzékelhető realitása ezer ar 
cának. 
Ha ilyenformán szigorúan formális szempontból 
megéreztük a felület mechanizmusát, hátra van még, hogy 
saját fényuralta körükön belül a formák mechanizmusát 
is észleljük. Nyomban felvetődik egy fogalom, amely e 
fény mibenlétének elsőrendű fontosságot ad és amelynek 
ismerete lehetővé teszi a formák akciójának szigorú 
rendszer szerinti vezetését; ez a fogalom a színes per 
cepciókhoz tapad. A művész itt olybá tűnik fel mint a 
formák ritmusának elrendezője a fényben, amely ezt a 
ritmust látószerveink számára felfoghatóvá teszi. A szin, 
mely csak a mi szemünknek van, ennek a szervnek lénye 
ges sajátsága, ugyszólyán esztétikai ösztöndija. Tisztán 
ebből az okból érdemel figyelmet.