52 
». * 
vagy elefánt méretekig fújt izmu munkások lemázolása dacára is végeredményében ellenforradalmi tényé zsugo 
rodik. És nem azért mert Írójuk vagy festőjük nem engedelmes tagja valamelyik pártnak, hanem mert nem többek 
egy párttagnál, nem többek létszámnál, nem többek egy szentimentális rendőrnél, nem többek annál a dicséretre 
érdemes lakájnál, aki a divatból kiment fehér livré helyett most vörös livrébe szolgálja nálánál lustább s talán 
kevésbbé okos, de mindenesetre tekintélyé dédelgetett urát. 
Látjuk tehát, amig a gazdasági mozgalom vezetői a pártkereteken belül, az osztálytörvények folytonos 
kihangsulyozásával is a szociális világszemlélet irányvonalába dolgoznak előre, addig az uj, szociális kultúra 
itt tárgyalt képviselői nem csak, hogy az egyetemes fejlődés elősegitéséről lemondtak, de magában a pártban is 
csak leszerelő munkát végeznek. És ezért nem érthetetlen az, hogy a kenyérharcra beigazitott szakszervezeti 
vagy a politikai harcra beigazitott, erősen egyoldalulag képzett vezetők vagy kimondottan harcot indítanak a 
„pártművészek“ ellen, vagy a szentimentálisabbak, a „művészetre is fogékony lények" mint nem használó, de 
nem is nagyon ártó időtöltést vállveregetik le amazok patétikus kitöréseit vagy ügyeskedő bakugrásait. Mondván: 
„a nehéz napi munka után, vagy a vasárnapi komoly gyűlések után a szép könyvek, kedves szín 
darabok vagy az élet különösebb jeleneteit (lehetőleg szerelmi idilliket, megszólalni akaró uborkákat és a 
munkás nagyszerű tulajdonságait) allegorizáló képek között mért ne érezhesse jól magát a proletariátus is.“ 
Ahoz pedig, hogy a proietáriátus jól érezhesse magát, vagy a klasszikus művészet kell, amely polgári karekteré- 
nél fogva hogyan úgy már hozzáférhető az erősen polgári morállal szaturált inteligensebb proletárnak, 
vagy pedig olyan „uj művészet" kell hozzá, ami teljesen az ő bárdolatlan értelmi és érzelmi nívóján mozog. Tehát 
nem uj művészet, nem"a polgári igényességnél egy tágabb értelemben vett KOLLEKTÍV művészet, hanem 
egy fejletlen igényű osztály, passzív vágyainak kielégítése: „tendenc művészet" — az élet tragikus valóságainak 
eltorzitása „szép szavak és szép-színek" mögé kendőzése. S hogy a „tendenc művészetnek" ezek a nagyhangú, 
asztaltverő és a saját „hivatásukat" más hivatások alá alázatoskodó hirdetői helyzetüknek és vallásuknak ezt a 
tragikomikus voltát föl nem ismerik — ennek az ő teremtésre nem képes ember voltuk az oka. És ők nem is meg 
alkuvók — mert hiszen ők épen ebben a rossz szemmel megalkuvásnak látszó korlátoltságukban a 
legőszintébbek. Amit pedig eddig és ezen kívül mondtak és csináltak az csak fiatalos elragadtalás volt, külső be 
folyások alatt éltek — de egyszer mindenki elérkezik konzerválható önmagához és akkor az ő avas dogmáin kívül 
üssön meg mindent a ménkü. Ök végre otthon vannak, megélnek legendásan felnagyított emlékeikből és nincs 
többé érzékük, hogy különbséget tegyenek a mai élet forradalmi és ellenforradalmi, szükséges és szükségtelen 
realitásai között. 
É 
Ha forradalomról beszélnek, akkor a tegnap el nem követett hőstetteikre gondolnak, ha ellenfor 
radalomról beszélnek, akkor a kapitalizmus előre küldött individualista ördögének látnak mindent, ami az ő 
pártcsillagos értelemskatulyájukba be nem csukható s mint az uj egyház jó tagjai szenteltvíz hintés helyett, a 
politikai internacionálé legújabb téziseit olvassák fel ellene. 
És ők nyugodtan ítélkeznek, mert nekik birtokukban van a csalhatatlanság mérlege. Ők a megbukott 
tegnappal maradék nélkül le tudják mérni a mindig újjá születő mát. 
Pedig mennyi minden változott tegnap óta?! 
S mikor mi kritikát mondunk ezek fölött a jámbor társaink fölött és az ő még jámborabb, tehát még 
károsabb dolgaik fölött ezt a semmiféle dogmához le nem ragadtságunknál fogva, a jelenben élő életünk jogán 
tesszük. 
Mert bárha módosítás nélkül ma is annak a célnak érdekében dolgozunk, aminek az érdekében tegnap 
dolgoztunk — ma kell, hogy máskép dolgozzunk, mint, ahogy tegnap dolgoztunk. A tegnapi munkamód 
szerünkkel egyszer már megölettük magunkat és ma egészen más adottságok között élünk, mint tegnap. És az 
senki személyt vagy pártott nem mentesíthet a konzekvenciák szigorú levonása alól, a magának és társainak 
tartozó felelőség alól, hogy a bajok okát ügyes és hangos gesztussal áthárítsa valamelyik szomszéd személyre 
vagy szomszéd pártra. 
Mi nem adunk igazat a kommunista párt önmaga dicséretének csak azért, mert ő minden „bűnt" a 
szociáldemokraták hátára varr és nem tartjuk magunkat „bünteleneknek" csak azért, mert a kommunista párt 
nak is van „bűne". 
És minden marakodó kedvünket és minden kritikai és kezdeményező erőnket áthelyezzük a mába. 
És nem akarunk többé csak szónokolni és nem akarunk többé csak ígérni. Cselekedni akarunk! 
S mivel ma nem az utcai barrikádharcok periódusában vagyunk, nem gépfegyver ellen gépfegyverrel, hanem 
gondolatok ellen gondolatokkal, tárgyak ellen tárgyakkal akarunk harcolni. 
Mi művészek elsősorban, mint a bennünket legjobban kifejező lehetőséggel — a művészetünkkel. 
És a gazdasági harc vezetőinek egyoldalú ránkparancsolása nélkül, a mi szociális emberségünk legjobb belátása 
és szabad megnyilatkozni akarása szerint. Mert nem lehet fölöttünk senki mérték adóbb fórum a mi osztály- 
gyülölettinknél és a mi jobb lehetőségekbe vetett hitünknél. 
S mi átértékeltük eddigi dolgainkat és úgy látjuk, egyidőre nyugodtan szögre akaszthatjuk jelszavak 
kal és jóslatokkal megtelt tarisznyánkat. 
Úgy látjuk, a világháború által előkészített világforradalmi lehetőség a proletariátus morális terhelt 
sége és még kifejletlen igényessége miatt egy időre beteljesitetlenül átcsapott fölöttünk és újra egy előkészitő 
periódusba estünk vissza. Mindent elölről kell kezdenünk. És az a kérdés, ki hogyan és mivel kezdje meg a mun 
kát a maga területén? Ennek a periódusnak fő problémájául a magunk részéről a nevelés problémáját látjuk. 
Az osztályharcra nevelést és az emberek egyetemes életbe kívánkozó vágyainak a kinevelését. És ezt a nevelési 
módott az eddigi szociáldemokrata módszerrel (melyet a kommunista pártok is, mint kényelmes