56 
*. ' 
Azok, akik a kollektív történelmi korok szellemi struktúráját múltra támaszkodó analógiával csak 
vallásnak tudják látni, ám nevezzék ezt, az anyagi és szellemi fejlődés határtalanságán edzett világszemléleti 
aktivitást vallásosságnak. Bizonyos azonban, hogy ennek a vallásosságnak a lényegét a kollektív emberi életes 
ség terjeszkedésében való közrehatás fanatizmusa teszi, egyéb semmi. Nincsen emberi vagy ember fölötti, világi 
vagy túlvilági származtató és célt adó fórum, melynek ez a fanatizmus hálával tartoznék. Hol marad tehát 
még alkalma vallásosnak lenni? Csak örömre van oka, hogy maga mögött fölégetett hidakkal és maga előtt 
az életnek végtelenségekben végső értelmezése nélkül, fenntartás nélkül vetheti bele magát a fizikai és szellemi 
munka kollektív, anyagilag és logikailag egyaránt határtalan, szerkezetes dinamizmusába. És ez az öröm olyan 
szabad, olyan célosan céltalan lehet, mint a sport öröme A minden tételes hitvalláson, minden egyházon és 
dogmán kívül álló áhitat is paposkodó okvetetlenkedés és meddő tátogatás ehhez az örömhöz és ennek az 
örömnek az ünnepségeihez képest. — Az egész vallásproblémát egyetlen közömbös vállrándítással el lehet 
intézni. 
A transzcendentális közömbösség nem jelent anarkiát. Nem tagadja a, tudományos gondolkozás és a 
civilizativ munka törvényszerűségét. Csak az eredmények állandóságát és az eredményekből vont abszolutumok 
logikai és tárgyi létalapját vonja kétségbe. És nem jelent formalizmust, mert hisz szerves kifejezője és élesztgetője 
egy végletesen cselekvő embertípus kollektív életre és földi beteljesülésre való akaratának. 
ÍH 
*• EKa3 
A konstruktív művészet szakított a transzcendentalizmussal. Életességét 
nem érzi lezáró, kikerekítő abszolutumok függvényének vagy íöldicsérőjének, hanem a maga öntudatá 
nak logikus törvényei és immanens energiái szerint építkező akaratnak. 
Építkező akaratnak érzi magát, mert távlataiban eggyé vált a kommunizmus roppant alkotó mun 
kaközösségével és teremtő örömeivel. Ez a közösség pedig nem véletlen egybehangzááokon, hanem terv 
szerűen központosuk és elosztott tagozatok és törvényszerű funkciók rendszerén alapul. 
A konstruktív művészet egy minden mozzanatában hatalmas, archi- 
tekturális renddé összegeződő társadalmi élet perspektívája felé fordul. 
Semmi más vágya nincs, mint hogy ebben az életben a gazdasági alapok 
és fizikai élet gyökerek mélységébe érő ujatkezdéssel vegyen részt. 
Tehát nincs mit ábrázolnia. Nem ábrázolhatja a dolgozó vagy örömeiben, kibontakozó 
kommunistát, mert formai megvalósulásában közvetlenül magának a kommunista életfolyamatnak, a funkciónak 
a fölérzése vezeti. Következéskép a funkciónak bármely eredménybeli mozzanata, sem lehet ok az ábrázolásra. 
De a műyészeti alkotó munka nem lehet mása, versenytársa ennek 
vagy amannak a konkrét fizikai vagy szellemi életfunkciónak. A kommunista 
társadalom millió különböző funkciója a civilizáció és kultúra területén együtt az életnek óriási kollektív 
rendszerét alkotja. Ebben a rendszerben elvész az egyes életfunkció alanyi és tárgyi vonatkozásának, 
jelentősége. Csak konstruktív jelentősége marad, mellyel az egyetemes társadalmi 
szellem és anyagcserét, mint tökéletes folytonosságot egyik pontról átvi 
szi a másikra. 
A konstruktív művészet ezt a kollektiven funkcionális viszonylatot érzékiti meg azáltal, hogy viselését 
egy legáltalánosabb, minden más formát lényegében magában foglaló formai rendszerre bízza. A geome 
triai formák konstruktív rendszerére. 
Ez a rendszer nem rögzíti a formák működését egy bizonyos tárgyi képzethez. A működés élményének 
nem gyakorlati szükség, hanem az alkotó művész szabad szellemi kibontakozása szab belső rendet és külső 
határt mely viszont a kommunizmus általános konstruktív életességének távlata felől determinálódik. 
Bár a tagozatok a maguk teljességében és egyes pontjaikon minden önálló jelentőség hijján vannak, 
épen ezért annál elevenebb, lényegesebb a forma egész komplexumára ható funkciójuk. Nem alkotnak 
szigeteket a forma teljes életében, mely megbontatlanul és feltartózhatatlanul szalad végig rajtuk. Mint a 
kommunista társadalom dinamikus szerkezeti ereje az egyes emberek lényegén és életén át. 
A konstruktív művészeti alkotás tehát kevés számú tagozatában is képes a legnagyobb ember 
tömegeket egybefoglaló, szervezett kollektivitás hirdetésére. Mert a kollektivitás nem az alája 
tartozó egyesek számán, hanem közös gazdasági, szellemi és erkölcsi 
nevezőjén, egyenlőségén és egységén múlik. Ez az egység mint tüzes kohó olvaszt magába 
minden külön nevet, sorsot és arculatot. 
Mivel a konstruktív művészeti életesség a kommunista civilizáció 
és kultúra egész, tudatosan ideiglenes és töredékes komplexum át vállalja 
magához, formái sem lehetnek abban az értelemben zártak, mint amelyben 
természeti formának még erős művészi átalakításai is azok szoktak lenni. A konstrukció tagozatai sok esetben 
mint folytatásra váró kezdések, félbemaradt töredékek nyúlnak ki a térbe. Mint széles nagy perspektívák 
hirtelen kiáltása, mint a szabadság agitativ jelzései. A kommunizmus civilizativ és kulturális élete a társadalmi és 
szellemi középület szerkezetének esetrőbesetre elért külső határaihoz kapcsolódik. Azokból indul vissza a szer 
kezet lebontásában addig a pontig, ahonnan az újabb elindulás lehetségessé válik. A konstruktív művészeti 
alkotás nyitva hagyott formai lehetőségeit is hasonló értelemben lehet fölhasználni. Ez a beavatkozás szerves ter 
mészeti formákból komponált képen vagy szobron lehetetlen volna, mert ott a forma egész komplexuma nem 
egy minden pontján azonos szerkezetnek önmagában megszakítatlan, tehát töredékeiben is azonértelmü egy 
ségét alkotja, mint a konstrukciónál. A kompozíció összetevői egyenként nagy mértékben önállóak és egymástól 
különbözők. Együttes harmóniájuk nem szerkezeti azonosságon, hanem a formai elrendezés külső egységén