A TAVASZ már ülteti ártatlan egereit
árnyéktalanul jóságosak a fák
tüzből napok fonódnak
ma hintába kapaszkodik a föld és liliomok or
szágába úszik velünk
bánatok gyémántküllőit kiemeljük magunkból
füleink alatt orgonákat szeretnénk hordozni
csak a csillagok számlálják gondolatainkat
eltévedt muzsikusok permetezik az időt
mi kőművesek
vagy gépészek vagyunk
vagy pásztorok. Vajda Sándor
■BBHHanBHBHaHMMnHinHH
NAGY fekete éjszakák siratják elveszett állat
jaikat
amelyek bemenekültek a tüzek selymeibe
és anyáik után örülnek
vállas emberek mellett
akiknek karjaiban fölmerülnek a tornyok képei
és hátukon élnek a rengeteg erdő fái
minden jóság a hatalmas dolgozóé
szemeivel fölperzseli a háztömböket
és emeletes hadihajóval fölfedezi az uj szent
földeket
és uccákat szánt rajta
a vakoknak szabad utakat enged
és elvezeti őket a kosárfonó műhelyekbe
ahol alázatossággal köszöntik a vakokat
és elveszik tőlük a gyékényszálakat
leültetik őket a kályha elé
és fázó bánatukat
meleg teával melegítik
erős dolgozóké a fejsze
VILÁGJÁRÓ mezők fehérjén kicsengnek a
születő növények
és penészes pincékbe dugják kiváncsi füleiket
a falakon kirajzolódnak az elképzelt javak
szegényemberek álmai igazgyöngyökké
kristályosodnak
és
föl
a mélységekből
föl
a földre föl a földről
és a távoli kapukból utakra fektetett lajtorján
keménymarku dolgos emberek
mindegyik nyakában hordja az igazság gyöngy
szemeit
kezeiket gyermekek apró ujjai fogják át
otthon
a kályha mellett
asszony tördeli kezeit az életért
mennek az erők
lépteikkel fölkeltik az elaludt hegyeket
Kristóf Károly
Szempontok
A konstruktivizmus uj világérzés lehetősége.
Föllépése óta a legkülömbözőbb támadások középpontja.
Némelyek technikai dilettantizmusnak, építészeti íormajátéknak
tartják.
Szerintünk, ami a konstruktivizmust az építészethez köti, az az
építeni akarás szelleme.
Mint uj forma (bizonyos irányú világérzés jellegével áthatott
ismertetőjel, azaz stílus) az építészetben is, mint egyáltatlan
egész környezetünkben kell, hogy kifejezésre jusson. De semmi
esetre sem az építészet praktikus föladataival azonos mér-
nökieskedés.
Építeni akarás, szelleme, azaz a rendszer szükségessége.
A konstruktivizmus a semmihez sem hasonló formát, az önmaga
erejéből alkotott uj formát (saját tartalmát) az egyes ember
kollektív életét akarja adni, mert csakis önmaga életét, önmaga
igazságát tudja, mint mindenkire vonatkozó igazat elképzelni;
ezért kollektív. Tudjuk; nincs abszolút igazság, nincs abszolút
szép, jó, vagy rossz, szóval nincsennek „törvények" mert a tör
vényeket az ember alkotta magának arculatához megfelelően. Vol
tak idők, mikor az ember passzív, tehát nem törvényhozó volt
(mint ahogy az emberiség tagadhatatlanul legnagyobb része
mindig, és ma is a törvényhozóknak kellett hogy alárendelje
magát, éppen passzív voltánál fogva) ilyenkor istent emelt maga
fölé, vagy „más" egyetlen igaznak, kezdettől fogva álló „igaz"-
nak lett szolgája.
A kérdés az,' elismerjük-e a művészetnek, mint tisztultabb, gaz
dagabb életlehetőségnek, az életre kiható és irányitó erőnek, lét-
jogosultságát?
Vagy pedig kizárjuk lehetőségét annak, hogy a művészet, mint
alkotó, cselekvésre kényszerítő erő, létjogosult.
A művészet „fölöslegességét" csakis egy teljesen beérkezett, meg
váltott életben, azaz, lehetetlen állapotban tudom elképzelni.
Hogy hogyan jut a konstruktivista formában (stílusban) a kon
struktivista szellem kifejezésre? Hogy egyáltalán hogyan nyil
vánulhat egy világérzés, egy emberi megalkotottság a konstruk
tivista „geometrikus" formában?
Erre kérnek tőlünk feleletet az „okosok" és a „kollektív" csak
pártemberek.
Le kell szögeznünk. Mi tulajdonképpen a forma?
Amit mi forma alatt értünk, az éppúgy áll az o p t i k a i for
mára, mint a hang-formára és gondolat-formára.
Forma a Szellem megnyilvánulási alakja.
A forma nincsen tőlünk függetlenül megadva, az egyes embernek
azt minden esetben újból kell fölfedeznie, mint ahogyan az élet
sincs meg, mint megadott norma, hanem az egyes ember újból
és újból kell, hogy magának fölépítse. Mert ha ez nem igy lenne,
rég megfelelt volna az ember a kérdésre:
Mi az élet? Miért élünk?
Mégis vannak számtalan ismereteink (szavak, nevek, optikai for
mák stb. stb.) melyek többé kevésbé mindenkinek ugyanazt
jelentik.
A bennünket övező formák (jelenségek) művészi munkában való
visszaadása az embernek nem adna többet, csupán egyszerűen
leszögeznék „ez van" (igy látom azt ami van).
A konstruktivizmus érzi magában az erőt a „törvényhozás"-ra.
Művészi munka az elemek összerendezéséből, egymáshoz való
viszonyuk eredményéből áll.
Elemek viszonya = Forma.
Az optikai elem és a zenei elem absztraktsága mellett, a legmeg-
kötöttebb a gondolat-elem — a szó.
Mégis, hogyan lenne lehetséges, hogy a vers vagy más irásmunka
művészet, és kétségtelenül intenzíven hat, bárha az, olyan
elemekből (szavakból) áll, melyek átalunk ismert érzésekre,
tárgyakra, kiterjedésre, tulajdonságokra, színekre, stb. stb.-re
vonatkoznak, melyeket „ismerünk".
Tehát ezen elemek egymásmellé rendezése által született meg
a forma, azaz lehetőség (valóság) — Művészi munka.
Vers irásmű — gondolat-elemek viszonya, azaz szellem — Forma.
Az optikai és zenei elem egyáltalán nem „realizálható" nem öl
töztethető egy már valami „meglevőre" (mint ahogyan eszétáink
szeretnék azt magyarázni).
Mert azáltal, hogy egy optikai elemről „megállapítjuk" hogy egy
egyenes félkör stb. vagy egy zenei elemről hogy „X hang Y dur"
ezzel magáról az elemről még semmit sem mondtunk.
New-Yorki repülő-őrség
De az „okosok" csak azt tudják megérteni, amit egy általuk ismert
„tapasztalt realitásába tudnak öltöztetni, s ezáltal eleve kizár
ják a lehetőségét hogy egyáltalán művészetről szó lehessen. Mert
a művészetet nem közvetve lehet „megérteni", hanem a valami
máshoz összehasonlitani akarás nélkül közvetlenül csak f ö 1 -
érezni lehet.
Az optikai forma (beleértve a szint is) a zenei forma,
a gondolat forma époly „realitás" mint bármely érzékeink
kel tapasztalható dolog.
A konstruktivista mű ezekkel az elemekkel operál. Önmaga: erejé
ből egészen uj formát, valóságot alkot. Nem valami mást akar
jelenteni, sejtetni, hanem az önmaga életét, kollektív életet föl
építeni törekvő világérzést demonstrálja. A rendszer talán maguk
ban a konstruktivistákban is ma még halvány körvonalakban,
vagy mint erre való törekvésben (mely az előbbivel értékben
egyenlő) van csak jelen.
A konstruktivizmus a rendszer akarása = megépitettség.
Ennek fölismerésére, vagy e fölismerés előmozdítására semmi
„útbaigazítást" „magyarázást" nem adhatunk, mint minden korok
művészi alkotásaihoz, úgy a konstruktivista mű fölérzéséhez is,
erre determináltnak kell lenni.
A konstruktivista mű jelzőállomás, egy fölépített világrendszer
megrögzítése.
Rendszer, mert az élet összes megnyilvánulásaival szemben, egy-
szemszögbeli állásfoglalás.
A konstruktivizmus nem művészeti formaprobléma.
A konstruktivizmus maga az élet.
Az élet „célja"; az emberben levő lehetőségek mennél teljesebb
kiélése.
A konstruktivizmus „célja"; az (egyes) emberben rejlő értékek
(lehetőségek) kitermelése, az uj fölérzett törvények (formák)
demonstrálása.
A szellem (forma)-megépitettség, vagyis magunkat fölépíteni,
lehetőségeinket kiélni akaró „építeni akará s“.
Amit ezen kivűl „cél" nak neveznénk, azok legföljebb az ismert
frázisai lennének, minden eddigi „izmus“-ok „világmegváltó cél
jainak". Abban a pillanatban, mikor megtudnánk mondani (frá-
zistalanul) mi a konstruktivizmus célja, egyenlő lenne azzal, hogy
fölismertük életünk „célját" s ebben a pillanatban meg szűnne
az élet. Egyetlen tudott célunk önmagunknak, lehetőleg, maradék
nélküli kiélése. Önmagunk, vagyis a rendszer fölépítése.
S igy kell hogy e rendszer életünk minden megnyilvánulásában
kifejezésre jusson, külömben a konstruktivizmus is, csak felelőtlen
játék, vagy „művészi" ügy lenne, melynek az élethez csak vajmi
kevés köze van.
Glauber Henrik
