Volltext: Ma : aktivista folyóirat (9 (1924), 5)

A táncművészeiről 
Néhány rövid cikkben megkíséreltem már rámutatni azokra 
a melyeníekvő okokra, melyek akadályai a táncművészet meg 
születésének. Megszeretném magyarázni itt, miért nem művészet 
a mai tánc — hogyan lehet azonban azzá. 
A zene minden korban, kihatott az emberi mozgásra, mert 
minden emberben bennegyökeresedik a természetes érzés, hogy 
tagjait a zene ritmusa szerint mozgassa. Minden népnek meg 
vannak a maga táncai. Ezek az illető nép erejét, örömét, életigen 
lését fejezik ki. Mindig voltak olyan elötáncosok, kik különösen 
szépen mozogtak, később olyanok is, kik úgyszólván hivatássze 
rűen szenteltek magukat az oly tánc kultuszának, mely az ember 
ritmikus mozgás utáni vágyának megfelelt. 
Ma, a testkultusz korában azt az örömet, hogy az ember a 
zene ritmusának átengedje magát, általánosan és erősen ápolják; 
párhuzamosan halad ez a test tornateknikai kiképzésével, úgy, 
hogy az utóbbi 10—15 évben ez az iskolázás nagyon szép ered 
ményeket ért el. Ifjú, szép lánytesteket láthattunk ilymódon tán 
colni. Iskolázott megértései találtuk náluk a vonalnak,, mozgásnak 
és általában trenirozottabb testet, mint íás halandóknál, — igen, 
ők játszani hagyták fantáziájukat és megkísérelték, hogy táncuk 
nak úgyszólván egyéni jelleget adjanak. Ezzel oly terület nyílott 
meg, melyen mindenki talált lehetőséget, kinek szabályos teste 
volt és aki egészséges örömmel engedte magára hatni a zenét. 
Természetesen egész tömege a mozgástszeretőknek kísérle 
tezett igy. Mindenki a maga temperamentuma, műveltsége és 
ízlése szerint többé-kevésbbé szép táncot közvetített; ezek a 
táncosok azok, kik ma színház vagy hangversenyteremben rende 
zik táncestélyeiket. 
Röviden összefoglalva: A mai tánc még nem több, mint a 
természetes emberi örömérzés ápolásának szép eredménye, az 
örömérzésé, hogy tagjait egy kívülről jövő ritmusnak átengedje. 
Ez önmagában szép, jó és érintetlen maradhatna, ha ezek 
a táncolok tudatosan cselekednének és nem kiáltanák ki táncukat 
„uj önálló művészetnek" — „táncművészeinek". 
A táncművészet egészen más valami: látni fogjuk, hogyan 
keletkezik egy alkotó, önmagában életképes munka és látni fogjuk, 
hogy születésének folyamata lényegesen különbözik mindazon 
táncoktól, melyek a fentnevezett módon keletkeztek és amelyek vagy 
a nehéz zenén épülnek, fel, vagy amelyeket könnyű zene kiser. 
Senkisem akarja azonban az ilyen táncok felett megkongatni a 
halálharangot. Ezeknek a táncoknak is megvan a maguk létjogo 
sultsága és egyáltalában nem zavarják a táncművészet kelet 
kezését. 
A lélek és a test, melyen keresztül a lélek önmagát kifejezi, 
ez a kettő és semmi más a szülője egy oly táncnak mely, mint 
egy önmagában zárt egész akar élni és igy minden más alkotással 
egyenjogú akar lenni. 
A táncolót egy eszme ragadja meg és egész lénye feloldódik 
abban az érzésben, ami táncát meglelkesiti és karakterizálja. 
Ezáltal abba az intuíciótól feltételezett, termékeny állapotba kerül, 
melyben a mozdulatok úgyszólván maguktól keletkeznek. A test 
minden egyes részében annak a benső érzésáramnak mechanikus 
eszközévé válik, mely kifejezés utáni törekvésében egyetlen 
kifejeződési eszközének a testet látja. A mozdulat kiszélesedik, 
vagy szükül, súlyos vagy finom ritmusokban úszik, fellángol vagy 
elhal: hajtórugója egy benső, egyéni, az alkotásban magában 
gyökeresedő valami. 
Mint minden más művészetben, az intuitív felérzett müvet 
itt is ki kell dolgozni. A táncos ellenőrzi mozdulatait, melyeket 
csak a tükör segíthet elő, formálja és állandósítja táncát, mely 
függetlenül minden más művészettől önmaga életét éli. 
Dacára, hogy ez a tánc teljesen szabad minden fajta zenétől, 
felvethetjük a kérdést: vájjon nem kellemesebb-e úgy a táncoló, 
mint a közönség részére, ha a táncot hozzáillő zene kiséri? 
A felelet nem nehéz: ha a táncoló szükségét érzi a kísérőze 
nének, azért hogy ezzel tánca hatását emelje, vagy hogy segít 
ségével „jobban tudjon táncolni", úgy ő maga fog a zene után 
nyúlni. Vannak azonban táncok, melyek olyan erős érzéskoncen 
trációt követelnek a táncostól, hogy minden hang, mely tudatába 
ér, megzavarja. A benső fejlődés annyira igénybe^ veszi, hogy 
semmi erőt nem fordíthat arra, hogy külső befolyásoknak áten 
gedje magát 
Semmiesetre sem lehet tekintettel arra, hogy ritmikus test 
mozdulatok kísérőjéül a közönség zenét akar hallani. Kife 
jezésteljes táncoknál a publikum hamar megszokja, hogy a táncok 
mellett zene ne legyen hallható. 
Az ilyen benső eredetű táncokkal egy fejlődés- és önállóan 
életképes művészet keletkezik: a táncművészet, mely uj s 
ma még beláthatatlan perspektiváju munkaterületet nyit meg 
előttünk. 
Claire Bauroff 
Individuális és szociális 
pedagógia 
Azélet értelme és célja maga az élet, fenntar 
tása, megvédése, folytatása és továbbplántálása lehető kedvező 
feltételek alatt. Nincsen élő lény, amely önként akarna tönkre 
menni, mindegyik igyekszik megállni a helyét. E célból eszközöket 
és szerszámokat talál fel, rendszabályokat létesít,' berendezéseket 
és biztosítékokat, kapcsolatokat és szervezeteket alkot. 
Az ember feltalálta az artikulált nyelvet, mint a közlés, 
tanítás és szociális kapcsolás eszközét, ennek segítségével az ösz 
tönt értelemmé fejlesztette, mely előrelátó gondolkodásnak lett 
instrumentumává s igy tapasztalatok, készségek, ismeretek és be 
rendezések tömegére tett szert, melyeket mint tudományt, mű 
veltséget, szellemi kultúrát határozott meg. Eleven kapcsolatban 
ezzel fejlesztette a munkát gazdasággá, a nemi párosodási h á- 
zassággá, a hordát állammá; a természet fölötti uralom 
ban lépésről-lépésre előrehaladva, az életszükségességek nagy so 
rát sokszerü kifejezési alakban morállá, vallássá, művé 
szetté, törvényhozássá, politikává stb. formálta. 
Mindezekben a létbiztositás szerszámait, az élet 
gondoskodás eszközeit, a létért való harcfegy- 
véréit szerezte meg magának. 
De az ember nemcsak önmagát, hanem a faját is fenn 
akarta tartani és biztosítani. Ebben segítségére volt a szaporo 
dás. És miközben minden felnőtt generáció az utána következőt 
az életercsités és létbiztositás — a kultúra — fegyverzetével 
fölszerelte, jutott el az emberiség a neveléshez. 
Az emberiség fejlődésének láncát a generációk szakadatlan 
egymásrakövetkezése alkotja, mely generációk mindegyike nem 
csak örököse és kezelője, hanem továbbfejlesztője is kell, hogy 
legyen a kultúrának. A jövendő reménysége mindig az ifjúságban 
gyökerezik. Ennek a megrögzítéshez való komolyságon és ener 
gián, az átvett dolgok megőrzésének szeretetén kívül mindenek 
előtt alkotó erőre van szüksége, hogy tovább és maga 
sabbra építhessen. Az ifjúságnak, mely korának kultur- 
talajában gyökerezik, túl kell ezt nőnie; az életgondosko 
dás és létbiztositás egész rendszerét állandóan tökéletesbitenie. 
Erre éretté, képessé, alkalmassá és késszé tenni — ezanevelés 
feladata. Ezen feladatának teljesítésében válik a nevelés 
Nietzsche szava szerint második nemzesse. 
A nevelési mű tartalma, formája és célja min 
den kor szociális szerkezetéből és ideológiai életformáinak kom 
plexumából adódik, melyek — a materialista történetfölfogás sze 
rint — a mindenkori ökonómiából magyarázhatók meg. 
Minden nevelés szoci ál- ökonomikusán kö 
tött. A nevelési ideál nem spekulatív fáradozások eredményeként, 
talán filozófiai, etikai vagy esztétikai posztulátumként keletkezik; 
ép úgy változik, mint ezek, csak egy bizonyos időre áll és végső 
értelemben reális gazdasági tendenciákat fejez ki, 
melyek az emberiség életalakitására, szociális, jogi, kulturális, 
politikai, röviden ideológiai tekintetben rányomják bélyegüket. 
A görögök meztelen ifjú vívója is — mint nevelési ideál — 
nem egy nagy erkölcsi eszmének a megtestesülése, mint ahogy 
a burzsoázia iskolásan-hivatalos nézőmódja állítja, hanem egy 
nagyon kemény és komoly életparancsnak a kifejezése: ha a ki 
csiny görög uralkodó kaszt a leigázottak és rabszolgák nagy túl 
erejével szemben eredményesen biztosítani akarta magát, minden 
egyes tagját derék katonává kellett nevelnie. „Halálbüntetés terhe 
alatt — mondja Taine — tiz helotával kellett egy. spártainak föl 
érnie; mivel a spártai gyalogos katona volt és test test ellen kel 
lett harcolnia, a legkitűnőbb nevelés az volt, amely a leggyorsabb 
és legellenállóbb vivőt csinálta belőle." A középkor egyházi ural 
mából született keresztény nevelési ideálnak — Isten képmása — 
a súlypontja sem rejlik magas etikai tartalmában, hanem inkább 
abban a nagyon praktikus jelentőségében, melyet ama idő hatal 
masaira nézve birt, t. i.: a nagy szegénységben és kötöttségben 
élő néptömeget nyomorsorsával kibékíteni s a nemesség és az 
egyház számára engedelmes alattvalói sorban tartani. 
A gazdasági viszonyok változásával és a szociális feltételek 
átalakulásával változik a létbiztositás követelménye is, ennek meg 
felelően változik a vallási képzettartalom, az erkölcsi kódex, a 
művészi eszme, a pedagógiai posztulátum. Minden időnek meg 
van a maga sajátos élettartalma, sajátos kifejezési formája minden 
téren, tehát sajátos nevelési módja is, mely pontosan 
megfelel anyagi szükségleteinek és szociális követelményeinek. 
* 
A polgári társadalom ideológiája az individualizmu 
son épül fel. Ez megfelel a magántulajdon logikájának, mely 
anyagi bázisát képezi és az egyes gazdaságban s a monogám csa 
ládban találja meg szemléltető szociális manifesztációját. 
A kereszténység, mint az individualista tulajdon- és életfelfo 
gás igazolása, kezdettől fogva — miután korai periódusának kom 
munista kísérlete meghiúsult — nagy nyomatékkai hangsúlyozta 
az individuum személyi jogait és kötelességeit, a megszemélye 
sített emberszeretetet a Nyugat érzésvilágában meghonosította és 
ezzel az okor politikai közösség-felfogásával szemben tudatos 
ellentétként az individualizmust emelte teológiájával paizsra. A 
reformáció harcaiban egészen uj, addig a legsúlyosabban elnyo 
mott rendek és rétegek individualitása és személyi öntudata töre 
kedett gazdasági és jog-közéleti érvényesülésre. A hűbéres elvált 
hiibérurától, a jobbágy a földbirtokostól, az iparos a céhtől, az 
elszegényedett paraszt a rögtől. Mindenütt önállóságok nőttek föl, 
és Luther a keresztény ember szabadságáról irt. Az individualiz 
mus föltámadását ünnepelte és a gyors léptekkel előresiető kapi 
talista fejlődés menetében alakult tovább. Minél láthatóbban dom 
borodott ki a gazdasági életben az individualista elv, annál tisz 
tábban kristályosodott ki az irodalomban, tudományban és filo 
zófiában. Azt az individualista megismerést, hogy „az emberi 
nem most a kultúrának olyan fokán áll, melyről az individuum 
kiművelésével lendülhet magasabbra” — a pedagógia nyelvére 
Ziller szavaival lehet a legtalálóbban lefordítani: „Az egyesnek 
előbb önmagában kell érteket kapnia és csak azután szabad a 
társadalomhoz viszonyítva szemlélni.” A polgári nevelési ideál 
tehát ebben az alapelvben merült ki: Az ember tökéletesítése az 
emberben magáért az emberért. Az embert mint individuumot 
ragadták meg és mint a nevelési mű tárgyát elszigetelten ke 
zelték. 
Azonban minél inkább bizonyosodott be a kapitalista fejlődés 
folyamán az individuumnak „önmagában” való semmisége s egy 
idejűleg jelentősége is, mellyel mint a munkaközösség és a szo 
ciális község tagja bir, minél inkább teremtette meg a kapitaliz 
mus saját fejlődési menetében a szocialista tendenciák föllé 
pésének feltételeit és szervezte meg a nagyipar forradalmasító 
erejével az osztályharcot, annál inkább halványult el az indivi 
dualista-liberális emberideál filozófiai és pedagógiai csapadéka — 
s a szociális pedagógia jelentkezett uj követelésekkel és célokkal. 
Mi az egyes ember? — ezt a kérdést sokan felvetették. Semmi, 
üres fogalom, gondolati konstrukció. Natorp, a szociálpedagógiai 
eszme tudományos formulázója, „a fizikus atomjához hasonló 
absztrakciónak” mondja és leghatározottabban elveti az önmagá 
ban való individuum pedagógiai elkülönültségét, „örök tévedés, 
hogy az ember különálló; individuális életünk minden érverésében, 
úgy szellemileg, mint fizikailag, az összesség élete lüktet.” Az 
ember közösségi lény, „társadalmasitott ember”, mint ahogy 
Marx mondaná. Csak az emberi közösségben jut embervoltának 
tudatára. Csak a társadalmi kapcsolódásban és kölcsönös érint 
kezésben érik meg az ereje, alakul ki belső élete, jut el az embe 
rinek az észrevevéséhez és képzeteihez. Ezért kell a nevelésnek az 
életnek a közösségben való feltételezéséből kiindulnia, ennek a 
feltételezésnek a következményeit lépten-nyomon figyelembe ven 
nie és hagyni, hogy az ember mindig mint szociális lény 
érvényesüljön. „Nem szabad, hogy csupán az egyesnek a másik 
egyeshez való viszonyáról legyen szó, hanem a konstituált emberi 
közösséghez való viszonyáról, ennek a közösségnek sokféle for 
májában a családtól kezdve a községig, az államig és az emberi 
ségig.” Ahelyett, hogy elkülönült individuumokat neveljenek az 
erők szabad versenyére, egy embertípust kell teremteni, mely tel 
jesen tudatában van az emberi közösségen belül betöltött helyé 
nek és maradéktalanul alkalmazkodik azokhoz a követelmények 
hez, melyek ebből származnak. „Az egyes szociális kötöttségének 
megismerése lesz tehát minden képzés és nevelés alapja, mert az 
individuum csak ezen keresztül találja meg belső szabadságát és 
érti meg saját életét és törekvését. A szociális organizmus igazán 
emberi közösséggé csak a nevelés utján lesz, amely az egyest 
megismerteti életének szociális természetalapjával, szociális kö 
töttségével és függésével. Az emberképzés alapja a szocializmus: 
az ember és a társadalom életösszefüggésének elismerése.” 
(Kalshoff.) ; 
Nem véletlen, hogy a szociálpedagógiának, mint a nevelési 
praxis és neveléstudomány követelésének felmerülése abba az 
időbe esik, melyet sokkal erősebben, mint valaha tölt el az egyes - 
érdek és a tömegakarat, a tőketulajdon és a bérmunka közötti vi 
lágtörténelmi küzdelem. Korábbi évszázadok összes nagy gon 
dolkodóit és pedagógusait — Plató, Comenius, Goethe, Pesta- 
lozzi, Owen, Marx — erős szociális érzék vagy az élet feltételeibe 
és összefüggéseibe való mély bepillantás vezette el szociál 
pedagógiai követelésekhez vagy utópiákhoz. 
De megvalósításukhoz még nem voltak meg az anyagi, az öko 
nómiában és a szociális szerkezetben rejlő előfeltételek, vagy még 
nem voltak elégségesek, hogy érvényesülhessenek. 
Ezek az előfeltételek elsősorban a kapitalista ipar 
ból és a nép uralmából adódnak. „Az ipar nagy demo 
kratizáló hatalom — mondja Blonszki —, mert megszünteti a 
munkásnak egy pontosan meghatározott speciális munkához való 
állandó kötöttségét; a gyár általános menete nem a munkástól, 
hanem a géptől függ. De a gépet az ember aránylag gyorsan is 
meri meg. Épen ennek folytán küszöböli ki a gépipar a kötött
	        
Waiting...

Nutzerhinweis

Sehr geehrte Benutzerin, sehr geehrter Benutzer,

aufgrund der aktuellen Entwicklungen in der Webtechnologie, die im Goobi viewer verwendet wird, unterstützt die Software den von Ihnen verwendeten Browser nicht mehr.

Bitte benutzen Sie einen der folgenden Browser, um diese Seite korrekt darstellen zu können.

Vielen Dank für Ihr Verständnis.