A táncművészeiről
Néhány rövid cikkben megkíséreltem már rámutatni azokra
a melyeníekvő okokra, melyek akadályai a táncművészet meg
születésének. Megszeretném magyarázni itt, miért nem művészet
a mai tánc — hogyan lehet azonban azzá.
A zene minden korban, kihatott az emberi mozgásra, mert
minden emberben bennegyökeresedik a természetes érzés, hogy
tagjait a zene ritmusa szerint mozgassa. Minden népnek meg
vannak a maga táncai. Ezek az illető nép erejét, örömét, életigen
lését fejezik ki. Mindig voltak olyan elötáncosok, kik különösen
szépen mozogtak, később olyanok is, kik úgyszólván hivatássze
rűen szenteltek magukat az oly tánc kultuszának, mely az ember
ritmikus mozgás utáni vágyának megfelelt.
Ma, a testkultusz korában azt az örömet, hogy az ember a
zene ritmusának átengedje magát, általánosan és erősen ápolják;
párhuzamosan halad ez a test tornateknikai kiképzésével, úgy,
hogy az utóbbi 10—15 évben ez az iskolázás nagyon szép ered
ményeket ért el. Ifjú, szép lánytesteket láthattunk ilymódon tán
colni. Iskolázott megértései találtuk náluk a vonalnak,, mozgásnak
és általában trenirozottabb testet, mint íás halandóknál, — igen,
ők játszani hagyták fantáziájukat és megkísérelték, hogy táncuk
nak úgyszólván egyéni jelleget adjanak. Ezzel oly terület nyílott
meg, melyen mindenki talált lehetőséget, kinek szabályos teste
volt és aki egészséges örömmel engedte magára hatni a zenét.
Természetesen egész tömege a mozgástszeretőknek kísérle
tezett igy. Mindenki a maga temperamentuma, műveltsége és
ízlése szerint többé-kevésbbé szép táncot közvetített; ezek a
táncosok azok, kik ma színház vagy hangversenyteremben rende
zik táncestélyeiket.
Röviden összefoglalva: A mai tánc még nem több, mint a
természetes emberi örömérzés ápolásának szép eredménye, az
örömérzésé, hogy tagjait egy kívülről jövő ritmusnak átengedje.
Ez önmagában szép, jó és érintetlen maradhatna, ha ezek
a táncolok tudatosan cselekednének és nem kiáltanák ki táncukat
„uj önálló művészetnek" — „táncművészeinek".
A táncművészet egészen más valami: látni fogjuk, hogyan
keletkezik egy alkotó, önmagában életképes munka és látni fogjuk,
hogy születésének folyamata lényegesen különbözik mindazon
táncoktól, melyek a fentnevezett módon keletkeztek és amelyek vagy
a nehéz zenén épülnek, fel, vagy amelyeket könnyű zene kiser.
Senkisem akarja azonban az ilyen táncok felett megkongatni a
halálharangot. Ezeknek a táncoknak is megvan a maguk létjogo
sultsága és egyáltalában nem zavarják a táncművészet kelet
kezését.
A lélek és a test, melyen keresztül a lélek önmagát kifejezi,
ez a kettő és semmi más a szülője egy oly táncnak mely, mint
egy önmagában zárt egész akar élni és igy minden más alkotással
egyenjogú akar lenni.
A táncolót egy eszme ragadja meg és egész lénye feloldódik
abban az érzésben, ami táncát meglelkesiti és karakterizálja.
Ezáltal abba az intuíciótól feltételezett, termékeny állapotba kerül,
melyben a mozdulatok úgyszólván maguktól keletkeznek. A test
minden egyes részében annak a benső érzésáramnak mechanikus
eszközévé válik, mely kifejezés utáni törekvésében egyetlen
kifejeződési eszközének a testet látja. A mozdulat kiszélesedik,
vagy szükül, súlyos vagy finom ritmusokban úszik, fellángol vagy
elhal: hajtórugója egy benső, egyéni, az alkotásban magában
gyökeresedő valami.
Mint minden más művészetben, az intuitív felérzett müvet
itt is ki kell dolgozni. A táncos ellenőrzi mozdulatait, melyeket
csak a tükör segíthet elő, formálja és állandósítja táncát, mely
függetlenül minden más művészettől önmaga életét éli.
Dacára, hogy ez a tánc teljesen szabad minden fajta zenétől,
felvethetjük a kérdést: vájjon nem kellemesebb-e úgy a táncoló,
mint a közönség részére, ha a táncot hozzáillő zene kiséri?
A felelet nem nehéz: ha a táncoló szükségét érzi a kísérőze
nének, azért hogy ezzel tánca hatását emelje, vagy hogy segít
ségével „jobban tudjon táncolni", úgy ő maga fog a zene után
nyúlni. Vannak azonban táncok, melyek olyan erős érzéskoncen
trációt követelnek a táncostól, hogy minden hang, mely tudatába
ér, megzavarja. A benső fejlődés annyira igénybe^ veszi, hogy
semmi erőt nem fordíthat arra, hogy külső befolyásoknak áten
gedje magát
Semmiesetre sem lehet tekintettel arra, hogy ritmikus test
mozdulatok kísérőjéül a közönség zenét akar hallani. Kife
jezésteljes táncoknál a publikum hamar megszokja, hogy a táncok
mellett zene ne legyen hallható.
Az ilyen benső eredetű táncokkal egy fejlődés- és önállóan
életképes művészet keletkezik: a táncművészet, mely uj s
ma még beláthatatlan perspektiváju munkaterületet nyit meg
előttünk.
Claire Bauroff
Individuális és szociális
pedagógia
Azélet értelme és célja maga az élet, fenntar
tása, megvédése, folytatása és továbbplántálása lehető kedvező
feltételek alatt. Nincsen élő lény, amely önként akarna tönkre
menni, mindegyik igyekszik megállni a helyét. E célból eszközöket
és szerszámokat talál fel, rendszabályokat létesít,' berendezéseket
és biztosítékokat, kapcsolatokat és szervezeteket alkot.
Az ember feltalálta az artikulált nyelvet, mint a közlés,
tanítás és szociális kapcsolás eszközét, ennek segítségével az ösz
tönt értelemmé fejlesztette, mely előrelátó gondolkodásnak lett
instrumentumává s igy tapasztalatok, készségek, ismeretek és be
rendezések tömegére tett szert, melyeket mint tudományt, mű
veltséget, szellemi kultúrát határozott meg. Eleven kapcsolatban
ezzel fejlesztette a munkát gazdasággá, a nemi párosodási h á-
zassággá, a hordát állammá; a természet fölötti uralom
ban lépésről-lépésre előrehaladva, az életszükségességek nagy so
rát sokszerü kifejezési alakban morállá, vallássá, művé
szetté, törvényhozássá, politikává stb. formálta.
Mindezekben a létbiztositás szerszámait, az élet
gondoskodás eszközeit, a létért való harcfegy-
véréit szerezte meg magának.
De az ember nemcsak önmagát, hanem a faját is fenn
akarta tartani és biztosítani. Ebben segítségére volt a szaporo
dás. És miközben minden felnőtt generáció az utána következőt
az életercsités és létbiztositás — a kultúra — fegyverzetével
fölszerelte, jutott el az emberiség a neveléshez.
Az emberiség fejlődésének láncát a generációk szakadatlan
egymásrakövetkezése alkotja, mely generációk mindegyike nem
csak örököse és kezelője, hanem továbbfejlesztője is kell, hogy
legyen a kultúrának. A jövendő reménysége mindig az ifjúságban
gyökerezik. Ennek a megrögzítéshez való komolyságon és ener
gián, az átvett dolgok megőrzésének szeretetén kívül mindenek
előtt alkotó erőre van szüksége, hogy tovább és maga
sabbra építhessen. Az ifjúságnak, mely korának kultur-
talajában gyökerezik, túl kell ezt nőnie; az életgondosko
dás és létbiztositás egész rendszerét állandóan tökéletesbitenie.
Erre éretté, képessé, alkalmassá és késszé tenni — ezanevelés
feladata. Ezen feladatának teljesítésében válik a nevelés
Nietzsche szava szerint második nemzesse.
A nevelési mű tartalma, formája és célja min
den kor szociális szerkezetéből és ideológiai életformáinak kom
plexumából adódik, melyek — a materialista történetfölfogás sze
rint — a mindenkori ökonómiából magyarázhatók meg.
Minden nevelés szoci ál- ökonomikusán kö
tött. A nevelési ideál nem spekulatív fáradozások eredményeként,
talán filozófiai, etikai vagy esztétikai posztulátumként keletkezik;
ép úgy változik, mint ezek, csak egy bizonyos időre áll és végső
értelemben reális gazdasági tendenciákat fejez ki,
melyek az emberiség életalakitására, szociális, jogi, kulturális,
politikai, röviden ideológiai tekintetben rányomják bélyegüket.
A görögök meztelen ifjú vívója is — mint nevelési ideál —
nem egy nagy erkölcsi eszmének a megtestesülése, mint ahogy
a burzsoázia iskolásan-hivatalos nézőmódja állítja, hanem egy
nagyon kemény és komoly életparancsnak a kifejezése: ha a ki
csiny görög uralkodó kaszt a leigázottak és rabszolgák nagy túl
erejével szemben eredményesen biztosítani akarta magát, minden
egyes tagját derék katonává kellett nevelnie. „Halálbüntetés terhe
alatt — mondja Taine — tiz helotával kellett egy. spártainak föl
érnie; mivel a spártai gyalogos katona volt és test test ellen kel
lett harcolnia, a legkitűnőbb nevelés az volt, amely a leggyorsabb
és legellenállóbb vivőt csinálta belőle." A középkor egyházi ural
mából született keresztény nevelési ideálnak — Isten képmása —
a súlypontja sem rejlik magas etikai tartalmában, hanem inkább
abban a nagyon praktikus jelentőségében, melyet ama idő hatal
masaira nézve birt, t. i.: a nagy szegénységben és kötöttségben
élő néptömeget nyomorsorsával kibékíteni s a nemesség és az
egyház számára engedelmes alattvalói sorban tartani.
A gazdasági viszonyok változásával és a szociális feltételek
átalakulásával változik a létbiztositás követelménye is, ennek meg
felelően változik a vallási képzettartalom, az erkölcsi kódex, a
művészi eszme, a pedagógiai posztulátum. Minden időnek meg
van a maga sajátos élettartalma, sajátos kifejezési formája minden
téren, tehát sajátos nevelési módja is, mely pontosan
megfelel anyagi szükségleteinek és szociális követelményeinek.
*
A polgári társadalom ideológiája az individualizmu
son épül fel. Ez megfelel a magántulajdon logikájának, mely
anyagi bázisát képezi és az egyes gazdaságban s a monogám csa
ládban találja meg szemléltető szociális manifesztációját.
A kereszténység, mint az individualista tulajdon- és életfelfo
gás igazolása, kezdettől fogva — miután korai periódusának kom
munista kísérlete meghiúsult — nagy nyomatékkai hangsúlyozta
az individuum személyi jogait és kötelességeit, a megszemélye
sített emberszeretetet a Nyugat érzésvilágában meghonosította és
ezzel az okor politikai közösség-felfogásával szemben tudatos
ellentétként az individualizmust emelte teológiájával paizsra. A
reformáció harcaiban egészen uj, addig a legsúlyosabban elnyo
mott rendek és rétegek individualitása és személyi öntudata töre
kedett gazdasági és jog-közéleti érvényesülésre. A hűbéres elvált
hiibérurától, a jobbágy a földbirtokostól, az iparos a céhtől, az
elszegényedett paraszt a rögtől. Mindenütt önállóságok nőttek föl,
és Luther a keresztény ember szabadságáról irt. Az individualiz
mus föltámadását ünnepelte és a gyors léptekkel előresiető kapi
talista fejlődés menetében alakult tovább. Minél láthatóbban dom
borodott ki a gazdasági életben az individualista elv, annál tisz
tábban kristályosodott ki az irodalomban, tudományban és filo
zófiában. Azt az individualista megismerést, hogy „az emberi
nem most a kultúrának olyan fokán áll, melyről az individuum
kiművelésével lendülhet magasabbra” — a pedagógia nyelvére
Ziller szavaival lehet a legtalálóbban lefordítani: „Az egyesnek
előbb önmagában kell érteket kapnia és csak azután szabad a
társadalomhoz viszonyítva szemlélni.” A polgári nevelési ideál
tehát ebben az alapelvben merült ki: Az ember tökéletesítése az
emberben magáért az emberért. Az embert mint individuumot
ragadták meg és mint a nevelési mű tárgyát elszigetelten ke
zelték.
Azonban minél inkább bizonyosodott be a kapitalista fejlődés
folyamán az individuumnak „önmagában” való semmisége s egy
idejűleg jelentősége is, mellyel mint a munkaközösség és a szo
ciális község tagja bir, minél inkább teremtette meg a kapitaliz
mus saját fejlődési menetében a szocialista tendenciák föllé
pésének feltételeit és szervezte meg a nagyipar forradalmasító
erejével az osztályharcot, annál inkább halványult el az indivi
dualista-liberális emberideál filozófiai és pedagógiai csapadéka —
s a szociális pedagógia jelentkezett uj követelésekkel és célokkal.
Mi az egyes ember? — ezt a kérdést sokan felvetették. Semmi,
üres fogalom, gondolati konstrukció. Natorp, a szociálpedagógiai
eszme tudományos formulázója, „a fizikus atomjához hasonló
absztrakciónak” mondja és leghatározottabban elveti az önmagá
ban való individuum pedagógiai elkülönültségét, „örök tévedés,
hogy az ember különálló; individuális életünk minden érverésében,
úgy szellemileg, mint fizikailag, az összesség élete lüktet.” Az
ember közösségi lény, „társadalmasitott ember”, mint ahogy
Marx mondaná. Csak az emberi közösségben jut embervoltának
tudatára. Csak a társadalmi kapcsolódásban és kölcsönös érint
kezésben érik meg az ereje, alakul ki belső élete, jut el az embe
rinek az észrevevéséhez és képzeteihez. Ezért kell a nevelésnek az
életnek a közösségben való feltételezéséből kiindulnia, ennek a
feltételezésnek a következményeit lépten-nyomon figyelembe ven
nie és hagyni, hogy az ember mindig mint szociális lény
érvényesüljön. „Nem szabad, hogy csupán az egyesnek a másik
egyeshez való viszonyáról legyen szó, hanem a konstituált emberi
közösséghez való viszonyáról, ennek a közösségnek sokféle for
májában a családtól kezdve a községig, az államig és az emberi
ségig.” Ahelyett, hogy elkülönült individuumokat neveljenek az
erők szabad versenyére, egy embertípust kell teremteni, mely tel
jesen tudatában van az emberi közösségen belül betöltött helyé
nek és maradéktalanul alkalmazkodik azokhoz a követelmények
hez, melyek ebből származnak. „Az egyes szociális kötöttségének
megismerése lesz tehát minden képzés és nevelés alapja, mert az
individuum csak ezen keresztül találja meg belső szabadságát és
érti meg saját életét és törekvését. A szociális organizmus igazán
emberi közösséggé csak a nevelés utján lesz, amely az egyest
megismerteti életének szociális természetalapjával, szociális kö
töttségével és függésével. Az emberképzés alapja a szocializmus:
az ember és a társadalom életösszefüggésének elismerése.”
(Kalshoff.) ;
Nem véletlen, hogy a szociálpedagógiának, mint a nevelési
praxis és neveléstudomány követelésének felmerülése abba az
időbe esik, melyet sokkal erősebben, mint valaha tölt el az egyes -
érdek és a tömegakarat, a tőketulajdon és a bérmunka közötti vi
lágtörténelmi küzdelem. Korábbi évszázadok összes nagy gon
dolkodóit és pedagógusait — Plató, Comenius, Goethe, Pesta-
lozzi, Owen, Marx — erős szociális érzék vagy az élet feltételeibe
és összefüggéseibe való mély bepillantás vezette el szociál
pedagógiai követelésekhez vagy utópiákhoz.
De megvalósításukhoz még nem voltak meg az anyagi, az öko
nómiában és a szociális szerkezetben rejlő előfeltételek, vagy még
nem voltak elégségesek, hogy érvényesülhessenek.
Ezek az előfeltételek elsősorban a kapitalista ipar
ból és a nép uralmából adódnak. „Az ipar nagy demo
kratizáló hatalom — mondja Blonszki —, mert megszünteti a
munkásnak egy pontosan meghatározott speciális munkához való
állandó kötöttségét; a gyár általános menete nem a munkástól,
hanem a géptől függ. De a gépet az ember aránylag gyorsan is
meri meg. Épen ennek folytán küszöböli ki a gépipar a kötött