SUGARAK és ásványok között
kiáltások liliomaival
esték mezőjében.
Vágyban és távolságban örökké
falak a szintelenségben megszólalnak
hidegből vagyunk és énekelünk mondják
lányok elhagynak és elvesznek a nevetésben
méret és irány nélkül frissek a csengők
tavaszhoz hasonlítanak és tisztaságot zengenek.
Lehet hogy késélen járok mint mondta egyszer
valaki de
én látom a világosság életét nőni
és az országutak csendje is muzsika
szálljunk le a mélységbe bontsuk ki a színeket
kristályt csiszolunk és erőben élünk rendület
lenül
Fehér gerendák hevernek mezőkön
számtalanok a testvéreim s én hajnaloknak ne
vezem őket.
Nagy kapuk vannak az életben fából és kenyér
ből
idővel bizonyosan hő és fénnyé változunk.
A nap sárga homokból van és acélátlókon
mozog.
HIDEG szikrázik az uccákon
fehérek vagyunk
és elrepülnek mint a karácsonyok.
Áhitatosak a hómezők és a hang megkondul az
üvegben.
Csak a szív mozdulatlan s a kristályok alatt
forrók a virágok.
Nem lehetek nyugalmasabb a mélységnél és nem
lehetek fenségesebb az oszthatatlanságnál
távolságokban fényben jár a lélek,
vágyaim felélték egyszerű életemet üres folyosó
ban barangolok és maradék nélkül felgyújtottam
reményeimet.
Napok összeforrtak a téli tisztasággal s már
csak néha lehet a holdat látni.
Messzeségekről gondolkozom.
Az órák kíméletlenek és tűzzel élnek a csendben
a szomorúság nem csal és ólomhangon zokog.
Tamás Aladár
A. E. ü. Ventillátor
Fragmentum
A sokszínű esték ma az örömeink.
Addig benyitottam minden ajtón.
S nyitáskor minden ajtó igaz.
Á. kilincs és a kezem igazsága.
Ma minden kapu bennünk van.
Ahova akarunk benyitunk.
Minden szobában én várlak.
Minden szobában megyek hozzád.
Mehetsz akihez akarsz.
Kezek.
Vándorok.
A kézfogások vándorlása.
Ha íovábbnyujtom a kezeim, kezeid adtam, újra.
S az egyik kéz mindennel gazdag.
Önmagával.
A másikkal.
A kézfogással.
És mind a kettő.
Egyetlen élet: száz alak.
Igazság: ezer nyiívánuíás.
Emberség: tízezer arc.
Áz egész számtalan részletei.
A részlet egyesül a részletekkel.
Áz egy föloldódik az egészben.
Százezer arc közös tudata épül.
Százezer rész egybecseng.
A végső tudat kiválik.
Főiépül.
Visszakeresi születését a részletekben.
Mind ő maga.
Számtalan rész között az ujrasziiletett rész
azonos az egésszel.
Ahogy fölépült az egészben, fölépítette magában
az egészet.
A világ kulminációs pontja.
Tiszta reggelek kőből és szélből.
Mindig messzebbre lépünk.
A megjárt utak lépéseinkben újak.
Már csak az anyagi távolságok vannak hátra.
A határtalanból figyeljük mit teszünk az anyag-
világban.
Itt is, ott is, vagyunk.
S a kezeink, a szájunk.
A kézfogás.
Az anyagvilág fölszáll a határtalanig.
Minden percben megérkezünk magunkba.
Pán Imre
SZOMORKODÁS megunta városainkat
egyedül maradtak pálmafáink a gazellákkal
auíarcsak a költők szárnyaszegetten tördeli
hangját a sivatag
kiapadt szerelmemért egy sánta verkli fonja be
válíamat
aludj aludj fiacskám
nótáinkat legyaluljuk reggelenként
este fölszállunk a ruhafogasokra
álmainkban már sétál egy kolibrimadár
és bölcsőről mesél
szárnyakon él a csoda
fehér üveg piros üveg
piros kötényben forog a hold
ő egyszerű pillangó
s nagy hátizsákjából ígéreteket bontogat elénk.
PIPACSOKAT beszél a hó
s amióta a felénk kanyargó utakat elvesztettük
végre nekirugaszkodunk a lépcsőnek
szentképek leperegnek előttünk
és elolvadt háztetőkön méregetjük hajszálainkat
maholnap kapufélfák alatt ébred föl a tavasz
fekete csillagokon madarait táncoltatja
öreg asszonyok ezüsthúrokat pengetnek
idő múltán lassan számoljuk elhullott
csókjainkat
nekem is neked is
kígyúl a gyertya
világosság ölében fészkeket csinálunk
pintyőkék hárfákat súgnak
tükörlapon vidám nóta
emberarc.
REGGEL fák alól kihullnak az álmok és az
üvegcserepek
költők felhők árnyékából szedegetik a búza-
szemeket
és nyelvük alá ültetik
mellettünk vasrudak nőnek fölfelé
tudjuk mi az élet alapja
de elválaszthatatlanok bennünk a kockák és
vízesések
báránykákat legeltetünk csengőket faragunk
láttuk az erdő patyolatruháját
de mégis vak koldusok vagyunk vak koldusok
vagyunk
és elfogytak körülöttünk az utcasarkok
beszélünk könyvekről házakról gépekről
az időt ássuk
s ahogyan egy ember mondta
fogaink között hordozzuk a hajnalt.