az idiótához is hozzá dörgölődzik. Mintha nem tudna el lenni nélküle. Most kidobott, leng ide-oda és őbenne érzi a kapcsot, a rendezettebb múlthoz vagy a jövő höz, ahol megint a rendszert kivánja. Beleszaladtak az utcák. Kávéház. . . Kávéház. . . Kávéház. . . Ismerősök, akik már tudtak róla mindent. Valami kétségbeesett ripacs dolgozott benne. Sohse tudja hol tart, kinek mellyik ábrázatát mutathatja anélkül, hogy komikus ne legyen. — Mi újság? — Csak vagyunk, vagyunk. Semmis, nevettető kibúvókat szerkesztett. Néha bolondul oroszlánkodott. Egyszer lányokkal a korzón. Az elemében volt, gesztikulált, lehetetlen kaszárnyái mókákat csurgatott a száján. — Úgy van hadnagy ur! De mikor kapja meg a második csillagot? Gesztus. — Nem várja? — Egyelőre ?! . . . Mindegy! . . . Mennél keve sebb a csillag, annál kevesebb a felelőség! Egy hetyke bakalegény virágzott ki az utkeresz- ten. Elszabadult júliusi délelőtt. A legény evezett. A lányos csoport előtt sunyisan elcsavarta a fejét. Mintha fegyver csattant volna rá. - Állj!! Ijedten lecövekelődött. — Mért nem tisztelegtél ? ! — Jelentem alássan. . . A másik némitón az arcába vágott. Lánysikitás. Az utca erdősen felgyürőzött. A két ember kakasosan egymás ellen. — Vigyázz! A baka állt leejtett váltakkal. Inai megeresz kedtek. Nem mozdult. Csillogó vízben ültek a mély szemei. — Tisztelegj!!! Mintegy dühödő állat : — Nem!!! Kard villant. A tömegből egyszerre kiharsant a humanitás: — Le a kozákkal! Üsd !! Lepofozni! A baka elmerült a sűrűben. Sípolás. A kard táncolt a levegőben. Mintha már diadal maskodna. Valaki most keresztbe törte a botjával. — Pofozni! Rúgni! Pofozni I Az utca hosszából felgalopozott a rendőrség. Mintha hínárból bontották volna ki. Egy csiricsáré lány hisztérikusan utána visította : — Csábitó !!! A kórust visszaekhózták a hegyek. Utálat gerjedezett benne először és őszintén önmaga ellen. Vége a gáláns korzónak, hüvelyé ben egy fél kard. Egyensúlyt veszített s most minden ellene torlódik. Otthon a jógyerek bárgyuságával üldögélt. Estig. Az anyja a világitó udvar ablakánál kötőtüzött. Nem tudta felérteni, mi történhetett vele. Pénz? Bizonyosan az a nagy magányosság ami a nyugdí jazással szakadt rá. Tapogatódzón kérdezett. — Beteg vagy? Rámondta: — Igen! És arréb zsurolta a székét. Az anya szelíd hangja azt a fájdalmasan őszinte lányhangot kongatta fel az eszében, aki az utcán visított utána. Először az az otromba liba a cselédük, most meg ez . . . rá ülepedett a szomorúság. Eddig is náluk, épen csak a nőknél találta meg magát — már ennek az útnak is kezd a végére érni. Bámult. Valami kivezető gon dolatokat keresett. . . Tenni, tenni valamit, mert ez a tétlenség, ez a kitagadottság csak rosszat hozhat rá. . . . A nagyfejü hadnagy szava: vállalj hivatalt. Latolgatott. Még sem lehetséges. Hát nincsenek ő benne más képességek, csak hogy egy téntafoltos asztal fölé görbüljön? Mivel indult ki az életbe?... Már gyerekkorában érezte, hogy piros, eleven vért csapoltak bele, hogy járatlan utai vannak, hogy telje sítenie kell valamit. Mindig kedve volt a politikához. Most már szabad. A lendülő szocalista mozgalmakra gondolt. Jólesett neki, hogy úgyis ennek a „martirja“. A katonáskodás tévedés. Eddig az anyja kisburzsoa álmainak az áldozata volt, most megkeresi önmagát. Uj életet kezd, kivakaródzik a tegnapjaiból és elindul önmaga felé, mert ezt nem tudja elhinni, hogy ne lenne több, mint amennyinek eddig mutatkozott. Csak el kell indulnia és megérkezik, mert benne kez dődik egy uj ut. A cseléd vacsorához terített. A nehézkes test medve-lustán tántorgott a szemeiben. Néha egymásba villantak, a lányból kifáklyázott a gyűlölet. Mikor kiment: — Evvel mi lesz ? . . Azt mondtad elküldöd! Az anyja, mintha nem értette volna egészen: — A lányt? — Azt mondtad elküldöd I Nehezen úszott hozzá a válasz: — Nem lehet. - ?!