119 Kéredzkedőn: — Veled mehetek? A fiúból kijött az idegesség: — Nem! Mintha hintára emelte volna az utca, egyszerre sok minden szétrázódott benne. Megvilágosodott s majdnem szégyelte magát az előbbi némely pilla natáért. Már kétszer is a száján volt, hogy a cselédet visszatartsa a háznál. Most roppantul komikus volt az egész. Igába hajtsa magát az egész életre egyet len félóráért, ami nem is csupán neki volt jó. Nem felelős a tegnapjáért, uj ember akar lenni és minden eszközt alárendel az egyetlen célnak. Mellyik ember nem igy csinálta, akiből lett valaki. Talán a világ hódító Napóleon, vagy a nagy forradalmak vezérei, akik az emberiség szebb jövőjéért mozdították meg az energiát ?.. Egy piszkos cselédért az egész világot: őrültség. Ez volt ő! — ez volt ? Hosszú lámpasor parédézott előtte az utcákon. Fönnebb csillagok, a kék-ezüst ür testes volt, mint a köd. A kemény járda muzsikát játszott a léptei alatt. Ütemezett. Lompos nagy bárkakocsik úsztak felé messziből, ahol vörös hegyesszögben összeért a lámpasor. Lányok ricsajozó vadászuton. Dühödten elgörbézett. Egy koronája volt s az fölött már határozott. Valami ismeretlen kis kávéházat szimatolt, ahol Írni fog egy régi ismerősének, száz koronát kér tőle köl csön és az első részlet törlesztésére mindjárt elküldi neki a nyugtát, amivel felveheti helyette a nyugdiját. — Méltóztatik? — Kajmósodott fölé a pincér. — A-a-a-a — pózolt ki belőle a múltja s most meglátta, hogy nagy, tükröző pofákkal röhögnek rá a falak. — Csak egy feketét! . . . Levélpapírt, tollat!! A lármás fészek elvesztette magában. S otthon még mindig nem feküdt le a két asz- szony. Annácskának fáradtan összetapogattak a pillái, de az anya mozdulatlanul virrasztott, mint egy fehér kiolthatatlan lámpa. — Nem lesz ebből jó. — szajkózta valami motorikus kitartással. — Nem lesz ebből jó!! Annácskában pislákolt az értelem — Olyan szépen beszélt! Fájó és elfáradt gondolatok kerestek utána az éjszakában. Utolsónak nyújtózott föl az asztaltól. A kávéház öblögette magát. Reggel volt. Az utca vonaglott; játszott az álmatlanságával és vizsla, kényelmetlen ismerősöket peckelt elé a mindennapi tónus. A délelőttökön könyvtárban: még bírta. Ebéd- után azonban kiszabadult az esze alól s hetenként legalább kétszer bevizitelt a kaszárnyába. Senki se várta, profánul dikciózott, de még mindig magára árulkodón, mint a koldus, aki köp a magántulajdon tiszteletére. Az udvar üres volt, az irodákban füstöt ettek az inspekciós tisztek. Beleprédikált az unalomba: — Antimilitarizmus ! Robespierre ! Tolsztoj! Hallgatták a parasztok gramofonszeretetével. Sóhajtás. Grimasz. Valaki melbeütötte a törvénnyel. — Nekem ?! — a magasból kakaskodott — meg van a politikai szabadságom. Egy predikatumos főhadnagy, mintha ugatott volna: — De nem itt! — — — — Itt bent mindenkire egy törvény van. Hevesen: — És te vagy a porkoláb! — Sértegetni akarsz? — Nem hagyom magam rendreutasitani! — Aki közénk jön . . . Egyszerre többen: — Mért jösz be? — s valaki akit nem tudott meglátni — Mit akar közöttünk ?! Még okoskodott, a szavai riadtan elpukkantak. Kint felborzolta az utálat. - Állatok! S egy hét múlva megint megtaposta a lépcső ket. Valami része, mintha örökre hozzájuk nőtt volna, nem tudott tőlük elszakadni. De más csöndesebb taktikákkal próbálkozott. Megjelent itt is ott is s a szőke arcára kiült a békülés. Eleven idegeivel érezte a közömbös megtürést. Lenyelte. Most már célosan játszott: nem nekik, csak tőlük haszonnal. Mintha komolyan érdekelné: — Te is számítasz a karácsonyi csillaghullásra? — Én ? . . . Éppen ideje lenne már! Tovább. — Huszonhét vagy? — Kilenc! . . . Négy éve várom. A könyvek között turkált: — Milyen az uj sorozás létszáma? Elcsavarta a beszélgetést, a keze lapátolt, summás, összegezett számokat ettek a szemei. — Kérlek azt nem engedhetem meg. — mondta komolytalan a másik — Miattam ?! De az öreg is erre vetődhetik.