123 
Annácska már tudta a folytatást, szaladtak, 
ugráltak ide-oda az ujjai a csörömpölő gépen. 
Aztán, mintha idegen erő igazította volna, egy 
szerre kirobbant belőle: 
— Ha csak valami mód van rá . . . száz 
koronát. . . 
Az embernek vidáman csattogott a kedve. 
Negyvenöt éves. A hizlaló szerelmi kielégitetlenségek 
után, most élni akar a felspórolt ereje. 
— Száz koronát? — nevetgélt — Száz, volt 
kétszer ötven : az kétszáz 1 
— Ledolgozom! Most sok a munka, majd túl 
órákban. . . 
Az ember: 
— Hát mi vagyok én, uzsorás? — nyújtotta a 
pénzt, úgy hogy egy pillanatra húsos, meleg tenye 
rébe szorított a lány vörös kezét — Mi ez? Szót 
sem érdemel! 
Annácskán átfutott a rázkódtató hideg. Kék 
szemei nyitott kapusán elvesztettek belőle mindent. 
Az ember várt. Mozdulni akart és nem tudott 
kilépni valami babonás közből. 
— Ledolgozom — hajtogatta a lány s már ké 
szülődött, szinte menekülőn. 
Az embert most eszetlenül felélőkte a vér: 
— Annácska! . . . Arany babuska!! 
Felugrott karjaival medvésen rákulcsolódott. 
Sikítás. 
Erősködött. 
Mintha parazsat dobtak volna az arcába. Re 
kedtem fölorditott. 
És a lány: 
— Segítség! 
Hirtelen jeges zuhanyok az ember lobogó eszére. 
— Mi baja? — kérdezte meghasogatottan és 
az összekancsitott szemefénye belecsurgott a szájába 
— Milyen kis csacsi! . . . Milyen értelmetlen! 
Álltak szemben egymással. A lány magasból 
nyújtotta a száz koronát. 
— Nem adom el magam! 
— Annácska! 
— Ne mondja igy! Nem engedem!! 
— Bocsásson meg, kisassyony 1 Hiszen én már 
öreg szamár vagyok — — — Nézze mit csinált az 
arcommal. Úristen! És este utaznom kell . . . Ugy-e 
nem hagyja itt az irodát. 
Nézte az alázkodó otromba embert, a felvérzett 
arcát, a kilobbant szemeit, a nagy eleresztett karjait, 
amik most hervadtan lecsurogtak majdnem a padlóig. 
Az ajtóból: 
— Ledolgozom! Mondtam, hogy ledolgozom 
az előlegemet. 
A kapu előtt senki. És ez jó volt, pihenő lega 
lább néhány percig. Mennyire sülyedt? Visszagon 
dolta az életét: csupa kompromisszium . . . kesere 
dett a szája. De a másik percben megint ellágyult. 
Ezt már magával hozta az életbe; némi kis akarat 
tal és játszottak vele a percek. 
Ismerősen a háta mögött: 
— Annácska! Halló, Annácska !! 
A báttya sietősen, kihevülten: 
— Bocsáss meg! Nem tudtam előbb. 
Örömösen ránevetett. Milyen régen nem beszélt 
vele ilyen hangon a báttya . . . Mindenét érte . . . 
— Vártalak! — mondta és hizelkedően bele 
karolt. — Milyen jó színben vagy. 
Fodrozott és nevetett körülöttük az utca. Hang 
és ritmus s a hang erő volt és a ritmus is erő. 
A házak kormosán, teletömötten lihegtek. 
A zömök oszlopokon ágálltak a plakátok. 
Valaki kocsi után óbégatott az utközépről. 
Lerdület. Lerdület. 
Irigykedtetőn hintáltak egymás mellett. A gon 
dolataik ? De a testük szép volt és összeillő: tünte 
tőén testvérek. 
Nem tudta hogyan kezdje. Félt valami profán 
gesztussal elrontani; csak úgy közömbösen, mintha 
semmi se történne: 
— Nesze! — két tenyerében a száz korona — 
Talán szükséged lehet rá. 
Az ember vörösbe színesedett: 
— Nekem? 
— A mama nem tudja. Ráérek vele túlórákban 
visszafizethetem. 
A báttya kevés vártatva: 
— Délután bemegyek a kaszinóba. Múltkor ki 
dobtak, mert nem volt pénzem. 
Annácska, mintha nem hallotta vo’na; aztán : 
— Már nem olvasol? 
— A szocializmus? 
— Igen! 
— Most együtt a munkásokkal . . . Majd meg 
látod ! . . Én érzem, hogy hivatva vagyok valamire. 
Érzem, hugy az egész életem valami más, valami 
nem mindennapi. . . 
A kapuig együtt. Aztán elváltak. 
— Ebédelni? 
— Majd ott! Meglátjuk meddig mennek ma. . . 
(Folytatjuk)