137 ján keresztül; és hogy a dráma keletkezése az életöröm érzésének spontán, expressziv kirobbanásaira vezethető vissza. Az egészséges öröm őszinte hangjai, mozdulatai, melyek egy bizonyos nyilvánosság előtt lökődtek ki az örömöt érző emberből: ez volt a dráma legelső őse. Tehát: érzésalapjában öröm ; megnyilvánulásá ban expresszió. Ez a tény két részről is determinálja a szín játszást : az öröm és az expresszió részéről. Illetve pontosabban: nem is determinálja. A színjátszás és a dráma nem csak keletkezésében volt egy, hanem lényegében és alapjában egy ma is, mindössze annyi eltávolodás történt, hogy ma nem az a színjátszó is egyúttal, akinek érzéseiből cselekvösődött a dráma, hanem más valaki, más valakik. Az eltávolodás teljesen tehnikai kérdés, s a lényegi összetartozást legfeljebb a helytelen keresztülvitelben érinti. Akkorse közvetlen a lényeg rovására, csak közvetetten, a formán keresztül. így a színjátszásban magában is megvan ez a két alapfeltétel, az öröm és az expresszió. Az öröm megvan, mert megköveteli a drámávál egy lényeg, s megvan az expresszió mert megköveteli a drámával egy forma. Lényeg és forma. Evvel ismét egy olyan problémához jutottunk, amelyre az eddigiekből magától adódik a válasz, de amely problémát, sokszor felvetődöttsége miatt, külön tárgyalnunk is kell. A drámának, s vele a színjátszásnak stb. tehát a teljes színpadnak, igenis van formaproblémája: csakhogy ez a formaprobléma oly teljes mértékben áll fenn már az egy-egy dráma (színpad) meg születésénél, illetve már a megszületés annyira forma kérdés is egyúttal, hogy külön lényegről és külön formaproblémáról a teljes színpad fogalmában nem beszélhetünk. Van egy, az életöröm akarásába gyökerező tragikus (vagy komikus) mag. Ennek a tragikus (v. komikus) magnak a kiteljesülhetőségében csak egy élete, s az életében csak egy formája van. Minden más rászabott élet legfeljebb rosszul, tévesen, vagy minimálisan elhibázott forma lehet, amelyből vagy kinő a mag, vagy minimálisan elhibázott forma lehet, amelyből vagy kinő a mag, vagy elvész benne. Ez az egyetlen (vagy pontosan: egyetlen helyes) forma pedig a lényeg teljes élete: tehát maga a lényeg. A formaprobléma tehát itt, a teljes színpadnál, más, több, fontosabb és mélyebb, mint pl. a többi művészeteknél; egyébb a lényeggel, s igy forma problémáról nem is beszélhetünk anélkül, hogy egy úttal ne kelljen a lényegről is beszélhetünk. Amilyen mértékben áll ez a teljes színpadra vonatkozón, Ugyanúgy megvan a színjátszás kérdésé ben is. Aminthogy a színjátszás nem csak formája a megelevenedett színpadnak, hanem épp oly mérték ben lényege is. Lényege: mert nem csak „visszaadja**, reprodu kálja, megjátsza az életöröm akarásából adódó tragikum (vagy komikum) cselekvését, hanem a leg- lényegében cselekszi is. Cselekszi: egy világot teremt, amely világ ő maga, s amely világban teljesen jelentéktelenné törpül a színjátszók énjének az a része, amely bármily csekély mértékben is idegen lehet ettől a világtól. Itt nincs külön én, sem abban az értelemben, hogy magához asszimilálja a lényeget, vagy a lényeg bizonyos részét; sem pedig abban az értelemben, hogy feloldódjék a lényegben, vagy a lényegnek egy hozzá bizonyos ponton közelálló részében. Itt tehát nem felszívódás van és „ember- ábrázolásról** sem beszélhetünk: ami a színjátszás lényege az ugyanaz a leghatalmasabb emberi alap érzés, ami a drámát a színjátszással együtt meg teremtette az öröm érzése. Az öröm érzésének akarása. A színjátszó egyénnek az a legmélyebb és kiszakadhatatlan együttélése avval az emberi közös séggel, amelynek letisztult akarásait előttünkcselekedve demonstrálja. Az egyén nem csak mint színpadra állított művész (— és nem mint az ezen lehetőségek tehnikájának virtuóza! —) hanem elsősorban mint élő ember, mint emberi örökségekkel megterhelt és emberi akarásokkal megáldott lény áll előttünk a maga ember-tisztaságában. Nem odadobja magát egy lehetőségnek, amely az egyén keménységétől vagy az egész gerinctelen majmolni-tudásától függő pontossággal rajzolódik az ő alakjára, mint egy puha gipszlapra; nem terrorizálja le magához a lehetőséget; nem megjátszani, nem ábrázolni, is „élni** akar a saját kis pillánatnyi életé nek formalehetőségeiben: hanem, igenis, élni akar avval az életével, amely egy mindnyájunknál, amely közös mindenkivel, aki nem csak él ahogy élnie adatott, hanem élni akar. A színjátszás első föltétele tehát az egészséges, teljes élet. Ennek az életnek, s az erre az életre való törekvésnek, tudatos volta, vagy a tudatosságig intenzív érzése az egyénben. Ez: alapja minden művészetnek. Röviden: az egyén kollektív individuum volta. (— Azokkal a babonákká vált paragrafusokkal szemben, amelyek az „emberábrázolástól** a „meg- élésig** jutottak el, mint a színjátszás csúcsához,