139 kárára; sőt ellenkezőleg: hasznára. Ez teremti meg a hang és gesztus formai kapcsolatát, s ebben a játék egységét. Amikor hang nélkül fejez ki a színész érzést, a mozdulat (gesztus, mimika) természetesen vissza nyeri elsőlegességét s ebben tiszta expresszió voltát. Ebben az esetben ugyanúgy spontán, egyszerű és alapkifejező (itt alapmozdulat), amint azt a hangnál láttuk, s ugyanúgy is kapcsolódik bele a karakter, a dráma alapmozgásán keresztül az egységbe. Ezt volt a mozdulat mint expresszió. Színészi probléma. A mozgás-probléma másik oldala (a rendezési probléma) a mozdulat elhelyeződése a térben: a szinpadvonal, szinmozgásából következőn a mozdulat viszonya a mozgáshoz. Az irányadó elv itt is, mint minden részletkér désben, az egység. A színpadi egység a teljesség szempontjából s a mozgásegység a probléma szem pontjából. Ez az egység pedig nem azt jelenti, hogy a színpadon mindenkinek csak egyformán vagy vonal mozgások irányában (esetleg ellentétes irányában) szabad mozognia, mert ez a képhez vezet. A kép pedig: mozdulatlanság. A mozgásprobléma igy festői és formai problémává válna, holott nem az. Első sorban pszichológiai probléma, amelynek a forma szabályoknak magasan felette álló miértje van. A drámában s a dráma tragikus (vagy komikus) egy ségében. Ha a mozgásnak megvan ez a (karaktereken keresztül) drámába koncentrálódott pszichológiai egy sége, csak akkor gondolhatunk arra, hogy formailag is egységesítsük, de akkor is csak olyan mértékben, hogy a pszichológiai egység meg ne csorbuljon. A formai egységesítés útja az egyszerűsítés. Egyszerűsítés abban az értelemben, hogy az egyes mozdulatok minél kevesebb formalehetőséget vegye nek igénybe, és hogy az összmozgás minél kevesebb egyes mozdulattal legyen kihozható. * A színjátszásnak alaphangokban és alapmoz dulatokban való kiteljesülését, az előbbieken kívül, még egy pszichológiai momentum is megköveteli. A drámai szükségszerűség érzete. A dráma cselekvéseinek egymásutánjától meg követett szükségszerűség (törvényszerűség) szugge- rálásának a hangban és mozgásban való hangsú lyozása. Vagy ami evvel egy: a dráma szükség szerűséget szuggeráló pszichéjének, szükségszerűséget szuggeráló hangba és mozgásba materializálása. Szükségszerűséget, tudjuk, csak az szuggerál, ami törvény, illetve ami a törvény erejével hat. Hangban és mozdulatban a törvény erejével nem az esetlegességek (naturalizmus), nem az egyéni szokások (impresszionizmus) és nem a kitaláltságok (klasszikus „stilizálás**), hanem csakis az alaphangok és az alapmozdulatok hatnak. Valamit a maga teljességében (és ez a cél!) materializálni pedig csak úgy lehet, ha megkeressük az anyagositandó lényeg materiális megnyilvánulási (megjelenési) lehetőségeinek ősét: alapját. így jutunk csak el a színpad céljához: az ön magát teljességében adni-akaráshoz, amely teljesség ben feloldódtak és eggyészilárdultak a részletek: a dráma, a színész, a színpad. MÁCZAJÁNOS TISZTVISELŐK Amint beléptem még vetekedőn-épen ékeskedő palo tájukba, Zenészek bandája renyhült el a kiszolgálás lomha mezében Előre számítottan (0 eladott bányászok még most is ajándékoztok, Joviális uraitoknak, lojálisán fölajánlott zenét) Mert ők a még minden tisztet viselők készülnek valamire, Valami megmutató fölvonulásban versenyzik ki aljas stréberségüket, S ti iderendelt bányászok nyújtjátok nekik a kisérő zenét! S ti ékesítitek még most is nyavalyás visszakivá- násaikat, A régi Rendhez! ? így láttalak meg erősök gerinctelenre átöltözöttségben, Várakoztatok egy szeles reggel tompultságában, Elrenyhülten a földszinten, készülődő vonulásaik elé- dobottan, Odaboritva, vetve, lustán támolygó tudatlansággal. Jaj, dobbant belém a láz: Újra parádézzátok jószivüségtekkel bitang menetüket, Újra feledtek, újra felejtitek: Rothadt erkölcsük utolja élelmeskedi föl bennük ez utánzást,