TÁNC Az élet miért nem végtelenbe nyúló tánc? Hogyan cselekedhetünk örök harmónia nélkül, mely tetteink és azok időtartama között van? Nem va gyunk-e az egymást követő arcaink láncolata, amik leválnak egymásról és épp úgy válaszolgatnak, mint ellen keznek ? Nem gondoljátok, hogy minadazok a dolgok, amelyek nem teljesednek be a táncban, legrútabb cselekedeteink közé sorolhatók? Oh, ha a gyermekkor éveitől kezdve, a balett ne mes és sima szabályai szerint neveltek volna!... Kép zeljétek csak: ritmikus ütemre beszélni, enni, lépni, lélek- zení... Alig zúg ránk a zene, máris egy új világnak enge delmeskedünk. „Nyújtsd kezed. Lépjünk cselekedeteink templomába. Térjünk be az öntudat erejében és istenekként éljünk ez éjjel!" „Mondd, későre jár?" — „Későre." És az éjszaka lassacskán tovasuhan e fáradt testek elomló táncától. A párok elsápadnak, mint a csillagok. Ám nekünk tékozolni kell még létünk utolsó hevét e forró hullámzásban, amely a pirkadatig sodor, miután átgázoltunk a hosszú szerelmi órákon... „Mellszobor, egy vaságy, egy lámpaernyő, egy szá mológép." Mindenfajta tárgy ami hasznára lehetett az embernek, végre kiselejtezett az idő forgataga. Vagy megundorodik tőle az ember, vagy kikopik belőle, elszegényedve. Néha a gazdagság jön el értük: mindazt, amit használtunk ezideig, nem találjuk eléggé szépeknek s túladunk rajtuk. A zsibárus órája egyre üt: ezer meg ezer úton