hogy kövessem, a keze... ha nem egy felhő ez a kéz. — Megállj, pajtás, megállj, félek! a domb fái között, a domb meghajlott fái között, egy szemet láttam, ha ez a szem nem egy felhő; rám néz, nyugtalanít, megállj! Nyomunkat követi az úton, ha ez a szem nem egy felhő. — Pajtás, hallgass! árnyak ezek, erről a világról vagy egy másikról. A városban ne beszéljünk róluk, nehogy furcsát gondoljanak az emberek. A TÖRTÉNELEM A bolt, nyitott ablaktábláival olyan, mint egy rosz- szul összecsukott, legyező. íme itt éltek a testőrök. Egyik a hamuba köpött, másik az esti újságot olvasta, a harmadik — az én voltam — még az ágyban feküdt, mikor belépett a király. Csak elmosódó árnyéka lát szott. A király kapitányi kinevezésemet hozta: egy fehérnemütisztitó füzete, rajta a kapitánysághoz szük séges szállítandó emberek és tárgyak jegyzéke. Ettől kezdve Charles de France-nak neveztem magam s ez gyakran gondolkodóba ejtett. Másnap két bájos négy éves gyermek érkezett meg a fegyverekkel: ezek voltak az őrszemek: mindkettőt térdemre vettem. Néha megesik, hogy bizonytalan világosság fedi fel a hullám csúcsát és néha muzsikánk nem zúgja túl a közeledő óceán moraját. A palota éjszakáját körülvette a tenger. Hangod egy megbicsaklott pokoli hang volt és a zongora csak csengő árnyék. Akkor te, a vörös ruhás nyugalom, ijjaddal megérintetted váltamat, és ez mint özönvíz rettegése megállított, „Kezdjük ujra!“ mondod te. O élet! O fájdalom! Ó örökös újrakezdé sek szenvedése! O mikor néha a szükségszerűség óceánja