Babylon és Thébe nem halottabbak mint Párís halott 
ezen az éjjelen 
Zöld és kék, tinta és kátrány, bordái a csillagokig 
fehérlenek. 
Se zaj. Se járókelő. Háború súlyos csendje. 
Szemem a vizeldéktől az utcai lámpások kék magváig 
téved. 
Egyedüli megvilágított hely, hova nyugtalanságom húzódik 
így megyek át Párison minden este gyalog 
Battignolestól a Quartier Latinig, mint ahogy áthaladnék 
az Andeseken 
Nagyobb és döbbenetesebb új csillagok tüze alatt. 
A minden lépés után csodásabb Déli Kereszt merül fel 
a régi világból 
Üj kontinensén. 
Ember vagyok akinek nincs többé múltja. — Csak béna 
ságom fáj, — 
Szobát béreltem, hogy egyedül lehessek magammal. 
Van egy fűzfakosaram, egészen új, kézirataimmal tele. 
Nincs könyvem, képem, egyetlen esztétikai játékszerem. 
Asztalomat újságpapír fedi. 
Üres szobában dolgozom egy színtelen tükör mögött 
Meztelen lábam a vörös kőpadlón, léggömbökkel és 
kis gyermektrombítákkal játszom: 
A Világ Végén dolgozom.