HAJNALBAN Egy gyermekfej nézett álmom közepén. Ha a felhők összetorlódnak házad tetején és ha megkímél az eső: megőrzöd-e ezt a kettős csoda va rázsát ? De egyetlen hang sem szólít téged, Ha mezítláb felkelsz, megfázol; különben hova mennél át ilyen fény-szakadékokon, A dunna vigyázta a csöndet, amely az alatta fel húzott lábszárak szárnyain lépkedve távozik. Egy an gyal volt, de a felkelő pirkadat sokkal fehérebb. VÁRÓTEREM Fonnyadt ajkadról egy csók és indulás ebből a fogadóból, ahol egyedül eltöltöttem volna életemet. Udvar nincs, út következik és ósdi alkalma tosságok gyökereznek a hangtalan porban, amely szívó- sabb mint a korom. Utazás, indulás és csönd. Egyazon utakon, bár sokfelé ágaznak, érkeznek és indulnak majd örökké az emberek. És az elsurranó fák, sorompók és házak időnk arcát öltik magukra. Kinyúlt és alszik. Halott test. Nyugodt arcát, mely ből fénytelen fogak csillognak elő, egy utolsó sugár világiíja meg. Feje körül halkan ütnek az órák: nem hallja, Néha, felhőként egy álom suhan tova, melyben összefolynak a háttér metszetei. Jobbról néhány láng lobog, nem szökellnek maga sabbra és ha a karok felemelkednek, a menyezetet érik.