Az asszonyka, akit az uccán követtem, megállóit. — „Nézze csak“ mondotta. Az éjszaka lehullott, Az erkélyrácson egy vékony füstszalag mint egy szerelmes macska nyújtózkodott és nőtt vaskoronájú fává. Ebben a pillanatban villanykörték sorakoztak a póznákon és a világitó madarak kórusban fütyültek egy régi cigány nótát, amelyet Marseílle-ben hallottam a Vieux Pont-on. . . . valaki nevemen szólított: az asszonyka, akit követtem. A fa eltűnt és a madarak lehullottak: egyikük lábam elé gurult; csöndesen múlt ki a csermely vizében. Az asszonyka, akit az uccán követtem, egy rémes anyóka volt és egész bizonyosan vérbajos. A varga keresztbetett kézzel egy félig talpalt láb belin álmodozik, két repedt ablakú szűk műhelyében. Az éjszakában olvasott történetek világa ejti ámu latba vörös és pillogó szemét,.. most távoli országok ban vitorláz, amiket a szegények ismernek csak. Vájjon mind e zaj és árnyék, az ablakocskák mö gött suhan el?... a tenger a paradicsomba viszi a ringatódzó árbocosokat és mázolt szultánokat. A tüzes fényesítő vasra egy könnycsepp gördült le, amely feljajdult testként sercegett a bódéban; a másik csepp a szítakötőszemű szögek közé hullott.