■ 127 i Moholy-Nagy Rajz És mégis, mért bár minden vágyán át, és kivánkozá- sán át, talán még sem tudta mit érez, mit tesz, cse lekszik. Csak érzett, tett, cselekedett. És belé helyeződött a legborzalmasabb éjszakákba, holmi lenyuzottfejii torz alak, két hosszú kezével, és beteg szemével, karikás szemével, egy idegen ebben a nyugodt városkában, a mezők és dombok között, mikre valaki kéz legurította a holdat véresen! * * * Ekkor felállt a palánkok alól tapogatózva. Végigjött a sötét kis utakon, imbolyogva, anél kül, hogy valaki látta volna, anélkül! És árnyéka valami hatalmas volt a kis petróleum lámpásoknál! Csukott szemekkel ment, mégis valami különös csillag, megtéveszthetetlenül egy álomban, idegen csil lag után, ami mégis vonzotta őt ellenállhatatlanul! Távol felsüvitett egy kis vonat, döcögve át valami rozzant hidakon! Ó csak ment, ment, ment, tapogatózva, bukdá csolva a köveken, álomban szinte, ám mégis fogát csi korgatva, és két kezét felijjazva egy titokzatos alak! nagyon nyomorult szegény, rongyos, és bűzös agyú! ez!! ahogy kinyitotta a nagy kulccsal a kaput, rekedt hörgéssel, és bezárta ismét maga után, vagy be se zárta, vagy bezárta, ez tudatán kivül történt. Távolból egy kapu csapódás viszhangozta az éjszakát! És a harangok! mindég! mindég harangok! A mélyben az ablakok vakon bámulták a csillago kat lezárt szemekkel! Mindenki aludt. A távoli kertek, a papok kertje feléje bokrosodott valami borzalmas éjjeli feketeséggel. És a katonáknak lefekvésidőt trombitáltak a mélyben! És a harangok! Homloka mögött a harangok, valami borzalom!