130 
LÉTRA 
Miért szikkadjak én is 
hervadt füstön 
és rágódjak a szalmaszálon, 
miként a golyvás osztrák néptanító, 
aki fényképezőgép alatt tetvezkedih az isten 
szőnyegén 
és papírra akarja szögezni a csillagokat, 
mert jobbszereti lencsével az apró csúcsokat 
s a benzin idegenszagot bűzöl az orra alá, 
ahelyett, hogy szem-száj-orr-fülét meghem- 
pergetné a messzi hegyek illatos zajában —r- 
karón ugrik a kecske 
s a rómaikatholikus plébános e szomszéd fa 
luba rándul a sörért, 
mert jobb ott, ahol a császár tenyerét tapo 
gatta ; 
fején penészednék a kalapja, 
ha a nap égő krisztusa előtt nem emelném le 
s a csipkerózsa, bodza, azt hiszi, hogy neki 
köszönök, 
pedig ő nem plébános és nem hiperszenzi- 
bilis iparmű vésznő, 
de sóhajtása fenyéres szelek dőltének: 
hova lett ifjúságom?! 
Fennt várnak engem a dámvadak 
s a kávé, amit harmadnapja rendeltem, még 
melegen áll,. 
mert hátha hideg ködben jövök sa szemüve 
gemetmeeint leverte a-lóden széle, mint 
ezelőtt hat esztendővel, amikor szó sem Mohoiy-Nagy olajfestmény 
volt még világforradalomról, 
csak 
nagyságos ur voltam, nevezetesség nélkül, 
nem lesz ebből jó dolog, mondta az apám, 
vigyázz laci felakasztanak, — 
hát mód lógok a szélben 
és s dkkadok, 
örök nyaralás, 
ami nedű csöpögött bennem, kiitta a pogány nyomorú 
ság, melynek maga felé hajlik a keze, 
s a szárazság, mint mondják, délfelé száll, áztál tovább, 
keletről nyugatra — — 
Isten vele, drága, 
én senkinek nem futok utána, 
de aki utánam jön, még elérhet: 
mert én megállók, megállók, 
csak a körmömben legyen még erő, 
hogy ne csússzam tovább, 
s a vér, meby belőlem csordul, meg ne ijedjen a sziklák 
dühös ragadásától, 
gyepár! 
mint a Balaton homokperemén, amikor még vőlegény 
se voltam, 
sziklák, bús vadak, ne fussatok előlem, 
a guruló kő sem választ uj istent magának, 
szép szakadékok odalent, lent várnak szomorú kerti 
.őzei, 
szóval biztos, biztos, hogy még megállók, 
csak legyen erő a fenekemben ülni 
s a levegő 
vaslétra az isten kéményében, 
vagy a hátizsákom gerenda 
s egy tenyérmi föld, amit nem hiszek, robbanjon ki 
a tejeskenyérből — 
Csúcsok szeleteket metélnek a világból 
s nekem csak lyuk marad utánuk: 
Rajta tehál, elő a késsel! 
Ki herdálta el a csillagokat fölülem ? 
Én szerezzem vissza a napot ? 
Én fizessem meg századok patikáját? 
Most ?! 
s amig a hegyre nézek fölfelé, 
nem érzem, merre hajlik az ég, 
aludjak ? 
de nem enged a föld, 
a föld, a föld, 
alattam! Zilahi László