146 
A hegyoldalon a legmagasabb ház most lehányja 
magáról a zöld tüzdekorációt, a falait rugósán maga 
köré roskasztja, a kéményeit pedig kormosán leokádja. 
Csak az emberek maradnak meg benne, apró feldúlt 
emberkék összeverődve az udvaron, amint egy fehér 
kaftános embert Jézusoznak maguk elé. 
Most elindulnak. Tompa morgással, formátlan 
koponyákkal és nyélreszurt kivilágított tökökkel. 
Mögéjük fekete zuhatagokat morfondál az este, 
de ők jönnek a hangok és szinek világitó erején. 
Csönd. 
- Kintről már becsurog az emberkék zsivaja, néha 
valamelyik földszintes lakásból egy-egy asszony fel 
harangozza a szemeit. 
A menet komor taktusban közeledik. Énekel: 
Torony vagyunk, fű vagyunk, 
keselyük vagyunk! 
A kivilágitott tökök már átröhögnek a falakon. 
A menet: A hold lelegelte a kampókat! 
Jönnek. 
Némelyek fluszpapiron sirják a taktust. 
Kampó!!! 
A hold lelegelte a kampókat... 
Már egész közel érnek: Malom vagyunk asszo 
nyoknak . .. 
Kórusosan felzengik: 
És mérleg van a szemeinkben... 
Csönd. 
Komon menetelés. 
Most a főkapu elé érnek, elől a fehér kaftános 
emberrel, egy kis, bolcorfejü emberke, mögötte hosszú, 
megizzadt figurák, kivilágitott tökökkel, aztán apró 
emberkék imakönyvekkel, többiek felszurt kényszer 
zubbonyokkal, jégtömlőkkel, gummicsövekkel. 
Jönnek taktusos léptekkel. Keresőn bevilágítanak 
a sarkokba: 
Kampószagot érzünk! 
Kampó!!! 
A kapu fölött mintha leakarna szakadni a lámpás. 
Lassan a lámpás felé fordulnak: elejtik a hang 
jukat: 
Itt van... 
A kis bokori ej ü emberke erre komor mozdulatokkal 
fölakasztja a lámpásra a fehér kaftános embert. 
Emberkék: Szegény ember, szegény... 
Mennek kifelé a másik kapun. 
Éneklik: 
Gyémánt volt ő falak közt. 
Egyhangú menetelés. 
Éneklik: Falakat megette trombita... 
Menetelés. 
Éneklik: Kampó ötét, szegényt... 
Menetel 's. 
Kórus, fluszpapiros alatt zokogva felsir: 
Minket tűzzel berácsolt... 
Bolond ember bolond ül! 
Menetelés. 
Csönd. 
Messziről elnyújtott verkliszó. Másfelől az emberkék 
végtelen menetelése. 
Mindenfelől darabos mellét hömpölygeti az este. 
Vének most felnőnek az ajtók mögül, óvatosan 
előre ,somfordáinak. Anya összezsugorodva, középen. 
Egyik vénasszony: Ó köveket ellenek az esték. 
Másik vénasszony: Hangnak súlya van.. . 
Harmadik vénasszony: Mezőnek mélysége... 
A verkliszó már egész közel ér. 
Nevetés, hancúrozás. 
Anya: Akasztott emberhez: Akasztott ember. ... 
Vének kórusa: Testvére az estének, légynek, fűnek, 
döglött malomnak... 
Az utca balszárnyából most bedül a menet. Elől 
Vizfejü zenélőládával, mögötte Fiatalmunkások, Lá 
nyok. 
Vizfejü: Zenélve betáncol: Nyeherehe! 
Vének riadtan sompolyognak. 
■Lányok, fiatalmunkások párosával összeakadnak. 
Vizfejü: Táncoljatok! 
Lópofát ferdít. 
Még vadabbul forgatja a verklit. 
Táncolok: Tánc! 
Vizfejü: Röhög a nap!!! 
Vének vijjogva: Paráznák! 
Még vadabb tánc. 
Férfi és Lány összeölelkezve jönnek a kapuból. 
A verkli egyre vadabbul ugat. 
A lámpák kivirulnak az udvaron és az utcákban. 
Táncolok már egészen összegabalyodnak az estével. 
Vizfejü: És most föl az emeletekre! Mert tietek 
a minden! És ezerszer tietek, a magatoké! 
Az egész káosz pillanatok alatt hancurozva fel 
tódul lépcsőházba, széttáncol a gangon, s viháncolva 
bedül a kitárult ajtókon. 
A szin közepén ezalatt Vizfejü még veszettebbül 
játszik. 
Vének hússzaggató fogakkal közelednek rá. 
Gyászolók visszaözönlenek a főkapun, jajveszé- 
kelve felrohannak az emeletre, döngetik az ajtókat. 
A férfiak szitkolóznak. 
Az asszonyok sikoltozva a hajukat szórják a le 
vegőbe. 
De Vizfejü egyre vadabbul játszik. 
Egy asszony: Rendőrt: 
Egy másik: Tűzoltókat! 
Harmadik: Papot! 
Házmesterné: Seprünyélen belovagol: Jesszus 
Mária! 
Vének imádkozva körültérdepelik a szint. 
Rendőr kifent gömbőcösen begurul, oldalára zsi 
negeit papirmassé lován. 
Tűzoltó spriccel. 
Pap: Locsolgat: Uncili, smuncili... 
Vizfejü veszettül zenél. 
Férfiak összeverődnek a gang sarkaiban, egymásba 
dugják a fejüket, s búsan elnyújtva a kivilágitott 
szobák felé bégetnek. 
Az asszonyok már egymás haját tépik. Csak Anya 
áll nyugodtan, mint a fogyó hold, egyre kisebbedve, 
az akasztott ember alatt, a lámpás sárga körében, 
kezeit keresztbe fekteti mellén, mintha dajkálna va 
lakit: ringaíódzik. Szemei pedig fekete forrásokat 
énekelnek végig az arcán. 
Barta Sándor. (1919).