30 tiv mérnök szelleme gátiakulul teljesedhetik a való ságon, mellyel szembe került. Nem is kell agyafúrt próbálkozásokkal kínlódnia, hogy az ábrázolt tárgyat elhelyezhesse az alkotás apriorikus formarendszerében. A kubizmus nagy stílusbeli értékei önként kínálkoznak. A forma tulajdon belső törvényen alapul és zárkozott; szigorúan konstruktív és a legnagyobb fokon át szellemült — és mégis a közvetlenül ábrázolt csupasz valóság áll előttünk a képen. Egy ilyen Gleizes-kép formailag . hasonlíthatat lanul egyszerűbb, mint amilyenek a korábbi alkotások vagy Picasso és Braque első kubista kísérletei voltak. Igaz, hogy kevesebb benne az alkalom a tisztán festő technikai finomságokban való dúskálásra, amire amott van már mód elég. De azok a finomságok mind nem érik föl az alkotásnak itt megnyilatkozó monumen talitását. Milyen keveset ^ törődött' pl. Gleizes ,,A város" c. képében, melynek előterében három betű: MUR terpeszkedik izmosán, a sik és plasztika össze egyeztetésével. A képfelületen' egészen elől hatalmas kőfaltöredékek merednek a térbe, élesen, szögletesen; mintha az ember lebontott házak romjai közül nézne a városra. És ezeknek a tömör támaszpontoknak neki feszülve halmozódik a kockás formák kőrengetege, mely a háttérben egymáson tulemelkedő, hirtelenül magasba szökő felhőkarcolók alakjában ostromolja az eget. Minden forma világosan' három kiterjedésű, minden mélységbe való törekvés gáttalanul ér a célhoz. Természetesen mert azzal, hogy szervesen duzzadó, lágy plaszticitások nincsenek a képben, a művésznek nem kellett plasztikus lényegbeli ellentétek között kompromisszumot keresnie, nem kellett megzavarnia a mü tiszta, egyértelmű tér és formarendszerét. És bár Gleizes semmi tekintettel sem volt a felületre, a kép mégsem veszített zárkózottságából. Egyszerűen azért, mert a plasztikát tisztán, egyoldalúan használta föl. De a zárkózott és távol tartó objektiválás szélső következései még nem itt kínálkoznak. Ennek á képnek a minden egyenesvonaluság ellenére is barokk pátosza még mindig nagyon is közelfekvően emberi. Térmélyü lést éreztető illúziói túlságosan a claire obscure — ön rövidüléseken és atmoszférikus tényezőkön alapulnak meg. A kubista alkotásnak voltakép az óriásfalak magában álló léte lett volna itt a végső tárgya, de az egész rontó extázis ezt a statikus kinyilatkoztatást dinamikus emberi psychologizmussá dramatizálta. Már pedig a kubizmusban éppen az emberi nagyon is emberi vonatkozásoktól való szabadulásért folyik a küzdelem. Frontalitást kell támasztani, melyben személyi viszonylatokat levetett kemény törvények és szabad ságok nyúlnak a végtelenbe. Mint minden jelentős kubista, Gleizes is döntő lépéseket tett ebben az irányban (egy vasúti csarnokba szánt dekoratív falfestménnyel, vagy „Ember házak között" stb.). Ura lett a nagyváros párttalan, bom lasztó szenzációinak. Egyszerűsít; abból ami mellékes és ami zavar, végtelenül sokat elhágy; törvényeket létesit, melyekből sugárzó ritmusokban tárul szét a tér. De ezt a világot villámgyors felülkcreszteződésck és áttetsző finomságok lázas vajúdása élteti. Frontáli san elhelyezett, élesen körülhatárolt síkok számtalan rétege nyomul a mélybe és száguld a határtalanságba. Kereszteződések, konstruktív egymásra való kapasz kodások energiái a tér és a forma minden széliében, magasságában szökkennek össze-vissza. Valóságos boszorkánytánc a vonatkozásbeli lehetőségeknek, melyek mindenütt jelen vannak és mindenhová elvezetnek: relativizmus. Sötétebbre fogott felülkeresztező vé kony régtegeken sugarasan szétnyíló világos síkok tetszenek át. Újfajta fényhatások támadnak holmi villamos reflektorok játékai, sugárkévék, melyek fátyolok mögül törnek elő vagy az egyhangú atmoszféra poros szürkeségébe messziről érkező, világító utakat vágnak. A fény és levegőfestés még nem halt meg. A kubiz- mus pompás győzelmeket arat a lineárisan uralt mester séges atmoszférával és technikai fénytüneményeivel. A tiszta kubizmus felülkereszteződő síkokon ala puló értékei csak Gleizes-nél ennyire luminózusok ugyan. De keményebb szerkezetű müveket (Léger pl.) is nagyon messzemenően vonnak ki a nehézkedés törvényei és ama kényszerűség alól, hogy a forma tömör kép alapon testszerii traverzekkel építkezzék.. Inkább a lebegő térből kihasított részletek és erőviszonylatok dolgoznak itt, mint tömegek, melyeknek súlyát és támasztó feszülését különben a síkvetületben is érezni kellene. Feltűnő; hogy a kubisták mennyi sikszerü képé nek nincsen sem, vízszintes alapja, sem igazi súlya'. Csak az ég és föld között való, vízszintesen és függő- \ legesen tökéletesen kiegyenlített lebegésnek az érzé sét keltik a szemlélőben. Vagy, a legstabilabb esetben, úgy látszik, mintha végtelenbe nyúló hicl, vagy gép- szerkezetnek a térben elhatárolt egy tagozását ábrá zolnák (Léger, Hellesen). És ahol a fonna csendéletnek, vagy valamely enteriőr sikszerüen széttagolt és össze fogott csendülésének mutatkozik (Picasso, Braque, Marcoussis), ott is; mintha egy frontális határfelületnek, holmi fainak vagy tapétának önmagában záródó rész lete előtt állnánk, melyüek hordozó alapját, támasztó kapcsolatait és architektonikusan betetőző mennyeze tét sem íátni; sem sejteni nem lehet. A kubizmus kiválasztott finomságú értékeit szerezte meg a. ritmikus lebegésnek, az önéletü és szabad szép ségnek-. De ez az öncélúan örörnös szépség, a térnek és a formának sokszor túlságosan vékonyra hasogatott bonyolításával nem kelti az emberben azt az érzést, hogy itt szó lehetne egy esetleges architektónikus összegezésbe Való beilleszkedésről.; Sőt ennek az aláren delésnek még csak áz óhaja sem mutatkozik. Ebben a tekintetben a tiszta kubizmusnak még a tárgyilag elvont stílusa is csak ingadozó vésjzhid, melyet a művé szet a jelen civilizáció nyugtalanságából és a tőkés szabadverseny által anarchikusán magasra vetett nagy városi forma viszonylatokból tákojt össze. A formáknak szorongó, egymást tulorditó, teret; magasságot, világos ságot, érdeklődést és pénzt ostromló, kenyérért és élvezetért 'verekedő rohamából. iA szézhuzó, kuszáit sok-ból. Ez a harc csak nehezen juttat el a formának minden alanyi, személyes izgalmakon túl járó, végső objektív távolságáig. Nem e'ngedi, hogy az egyes ember a maga elforgácsolt érdeklődéseivel, lírájával vissza lépjen a szintétikus összesség előtt. Formák kaotikus tolongása támad a nyomában, mely bővelkedik szen zációkban és szellemes elkülönülésekben irtózatos és nagyszerű összeütközésekben, de az egyszerű, monumen tálisán kollektív akaratnak minden manifésztációs kísérletét az elsietés, felületesség és dialektikus szellemi öngyilkosság forgatagában szórja semmivé. Ennek a formavilágnak az esztétikai építő gondo latát és vele a kubizmus jövendőjét még a destruktivitás elfajult burjánzásai fojtogatják. Ez a kérdés pedig az ember társadalmi és hitbeli megújhodásával függ össze.