■tyo 
A haló t patak közel volt. Partjain döglött tüskök 
próbálkoztak a lejtőkre. Ó csönd volt. A madarak szivét 
Hallottam kerepelni. És hittem: a patak mentén találkoz 
nom kell a dolgok értelmével. 
Elindultam ... 
A nap ezer arccal becsurgott a fák közé. 
A patak ferdére sülyedt gránitkövein kövér halak 
sütkéreztek. S ekkor én igy szóltam a kövekhez: 
— Minden hiábavalóságának tudói! 
De ők mondták: Mi kövek va yunk ennyi az egész 
— és nincs, aki megváltson bennünket. — Valamikor 
éneklő tűz voltunk a harcosok sáncain s gyerekek 
pár ttyáiban galambkodtunk. Ó lőjjétek ki alólunk a 
földet! Vegyétek le rólunk undok házaitokat és a meg- 
fullasztott délelőttöket. Mert a hidaitokat le fogjuk 
okádni, a tornyaitokat eldobáljuk, megesszük a vasat a 
húsúnkba mart sebeinkkel és összekeveredünk üvöltőn 
újra a hegyekkel, csepkőbarlangokkal és zuhatagokkal! 
Mert átláthatatlan lavinák voltunk és tengerek röpültek 
hátainkon. 
. A vakító madárzengésben a fák most kifeszitették 
vitorláikat. 
'A tölgyek megnyílt derekában — mint Jézusos 
jászolban — apró mókusok rágicsáltak. Legfelül pedig 
az emberfejü majmok hintásan belerikoltották magukat 
a nap üveghálóiba. 
De bennem mázsás harangokat játszott a szo 
morúság. 
Milyen jó, meleg temetőnek álmodtam én az erdőt! 
Egy ösvényen mezítelen szüzek sétáltak és egy 
hatosért hozzájuk lehetett nyúlni. De jaj egy nagy disznó- 
fülű asszony ült az ösvény szájánál kitartott tenyerekkel. 
Továbbcipeltem magam. Szamarak szürke dunyhák 
kal ereszkedtek a dűlőkön. A hegyek felruccant tornyain 
turisták egymás szájába váltogatták a kötélhágcsókat. 
Minden a mozgás keresztmetszetét gyújtotta velőmbe. 
És beljebb is végtelen acéldrótokon ladikokban 
szirénázott le a vas. 
Már a hegy lábához értem. Egy nagy, fényes tömb 
ült a vidék előterében, a mezők aranyszájában. Úgy 
néztem ki benne, mintha vizenyős rongyból lett volna 
a testem, s a szemeim is egész beüregesedtek az 
agyamig. 
így szóltam hozzá: Te vagy a vas és most talán 
ráakarod hengerelni mutógatós karmaidat rám, együgyü 
rongydarabra. Pedig két sápadt kezemmel még arasznyi 
füvet sem vetettem, vagy gyújtottam hamuvá, a reggelben 
indultam el a halott patakhoz, hogy találkozzam a dolgok 
értelmével és a város lélegző drótjaiba keveredtem. 
Nézz rám! Tányérnyi szemeimben életem feltépett 
erői zokognak, színek, hangok tükre lettem én, ki színnek 
hangnak jöttem a világra. 
A vaS pedig válaszolta: 
Mérhetetlen csatornák, gépésztelen mozdonyok, min 
den emberek jója hever az izmaimban. 
Má még gyárak körül vagyok szuronyerdő, ma még 
életüket sikongják felém fölárkozott mezőkön a katonák. 
De egyszer hidakba, városokba, kongó csarnokokba 
nevetem magam és piros gömbökkel kihajtok valamennyi 
tornyokon. 
Az óriás tömb most hirtelen kipirult, mint egy ki 
világított hajó. Aztán este lett. És csönd. 
A fák karjain vas ag ólomkörték sírtak, a nap fekete 
tömböt füstölt egy emelkedés mögött. 
Minden kiürült akkor már bennem, minden. Egy 
szeplős vöröAestü némbert még magam mellé fűrészeltem 
egy leégett majorságból, egyszer pedig belecsodálkoztam 
a kút üvegszinébe és most itt vagyok. 
Ó tudom menthetetlenül a dolgok miértjét! 
Ezt mondta a költő és nem lévén több beszélni 
valója a világról kezét bárgyún a szájába emelte. 
A tér most halkan megvilágosodott, moszatzöld 
ember fölcuppant a tó közepén. Amint beteg mellett 
dolgoztatta a szél, amint kerek szakála gyertyásan lo 
bogott a megüvegesedett reggelben, ti azt hittétek volna 
halálra érett alatta tn nuen. 
De ő csak úszott házak kéménytulipánjai, kivilá 
gosodott gyárak, e ázott korházak és egymásbaszaladt 
konflislovak fölött nint egy kinyílott szederbokor. És 
alatta hintáslegé jk vasárnapra olajozták a vörös 
deszkakoporsóka. ís alatta apró emberkék futkostak 
omlós kenyerekkel és fodros sörösbádoggal. És alatta 
templomok nyájakat verbuváltak és völgyek kisercentek 
a majálisok elé. 
A nap üve páva volt és emelkedett, a tűz szép 
szüzeket sodort a befalazott kazánokban. 
S ő úszott a füstölgő kémények fölött 
föl föl 
az éter sárga templomába. Barta Sándor 
ASSZONY 
Minthogy senki sem irt még róla, íme én 
a repedt rézcsöveken beletrombitálom 
a meztelen éjszakába! 
A zsákhordó csak a hatalmas balcombját látta 
amint a hold finom kis mosolygása alatt 
fehér vonaglással lekaszálta a szegény parasz 
tok rétjeit 
és a templom keresztjében kapaszkodott meg és 
ott vihogott! 
A flótásvándor csak a hatalmas jobb combjátlátta 
amint a zokogó patakocska mellett agyon 
ütötte a drótostót szamarát 
és aztán elúszott a vizen. 
A koldus asszony csak a hatalmas melleit látta 
amint az erdő kártékony állatait megszoptatták 
és egy újszülött kisfiú rózsaszín száján át ellép 
tek a felgerjedt erdőőrök elől 
akiknek kezeiben izzottak a puskák! 
A lámpás ember a kazlak alatt 
elárvult szakállával csak a szemeit látta 
a két szemét 
némán 
amint átlépték az alvó falut 
és sirtak 
sírtak! 
Csak én láttam őt egészben a meztelen éjszakában 
testének hajlataiban bozontos állatok aludtak 
hasán egy rongyszedő tántorgott 
színes rongyaival 
fölötte, mint egy nemibajos öreg ur, motyogott 
a hold 
és én rettegtem, hogy bosszújában az erdő 
iszonyodó sikolyának zsákjába var. 
Enders Erwin