3 nem élt, le nem értékelt romantikával kiabál a forradalom után. Kollektivitás, etika és egyéb öblös jelszavak puffognak ki a szájukból, úgy mintha az utóbbi három-négy év alatt semmi különösebb nem történt volna a föltörekvő emberrel. S valóban velük semmi sem történt azon kivül, hogy a háború utáni pacifizmusuk átszépült forradalom utáni humanizmussá. Lelkileg ők a forradalom előtti időket élik s részükre a reakció árnyékában elkövetett ,,bátor gesztus" rózsaszínű szentgyörgyködés nem is jelentett kompromisszumot. Kiáltanak, de hangjuk kong az élettelenségtől. A másik típus, egész emberi életével átszenvedte a világháborút, mint egyetlen meg váltó lehetőségre tért át, a forradalom útjára s mindaz, amit máig végig csinált, mint figyel meztető és kérdőrevonó valóság áll előtte egy gyökeréig fölzaklatott élet tükrében. Amit tett százszázalékos akarattal és hittel tette s ma az erők kétségtelen eltolódásában számára csak egy mód maradt a tovább élhetéshez: a konzekvenciák levonása után uj kapuk kinyitása a meg- ujhódott cél felé! Mert a forradalom útja összeesik az igazság és teljes hit utjával. Aki ma tovább akar jutni, annak nem csak környezetével szemben, de önmagában is tabula rázát kell csinálnia. Mi magyarnyelvű aktivista művészek 7 éves küzdelmeink után, mint lehasznált ruhát, levetettük már-már jövedelmezőnek Ígérkező múltúnkat s mint 7 évvel ezelőtt, de tapasz talatokban gazdagabban, mélyebbre gyökeredzett tudással, tehát egy sokkal magasabb szín vonalon újra kezdjük utunkat a környezetében és önmagában fölszabadult ember felé. Nincsenek többé a nagy általánosságból kikapott jelszavaink és nincs többé politikai járszalagnak fölhasználható pátoszunk. A tegnapi megválthatódás nagy Ígéretei átestek a rostán. És a tegnapi úgynevezett teljes művészet teljes szépségei is átestek a rostán. Aki tehát ma természetéből eredőn művészetet akar csinálni, annak ki kell hasítania ma gából a tegnap örömeit csakúgy, mint a tegnap fájdalmait. Mindaz, amit eddig csináltunk jó lehetett a maga nemében és a maga idejében, mert sti lisztikai és esztétikai külső ráhatások nélkül egyek voltak velünk az alkotókkal, de ma már ránk nézve nem jelenthetnek azok többet, egy idő kereteiben lezárt mínusznál. Lámpások ők a lassú menetelüknek, de a messze mögöttünk fekvő utakon világítanak. Az élet teljességének megélésére és megmutatására jöttünk és nem döbbentünk meg azon, hogy minden előbbre lépésünknél messzebbre kitolódik előttünk a horizont. És ez az amit rigorózus kritikusok és politikai szatócsok kijavithatatlanul rovásunkra Írnak, ez a célunk be- nem érhetősége adja meg az életre és teremtésre öszszeállt lényünk megkülönböztetett karak terét. Büszkék vagyunk rá, hogy folyóiratunk utolsó számaiban elérkeztünk fejlődésünk má sodik stációjához. Ki kell hangsúlyoznom azonban előre, hogy itt nem egy lényegbeni megváltozásról vagy csak a célkitűzés eltolódásáról is, hanem egy agitativ akarat uj erőfölgyülemléséről, épen vi lágszemléleti gyökereinkből táplálkozó művészetünk tovább-változásáról van szó. A fa él és a fa újra kivirágzott. Ezek a virágok a kollektív életérzés hajtásai. Mert körülöttünk is már alig vitatható, hogy a Ma művészete nem a passzív széplelkek vagy romantikus versfaragók bravurstiklije jópolgárok mulattatására, hanem a mellettünk kushadó vagy szalmalángoskodó életek akváriumában egy teljesebb emberi lét aktív forma keresése, részben formába állása. Hogy mi a művészeten keresztül fejezzük ki magunkat, tel jesen másodlagos tény a kritikus részére. Semmi kétség, hogy az élet bármely más területén ugyanilyen eredményességgel vagy eredménytelenséggel felléphettünk volna. Az alkotó ka rakter előtt a társadalmi eltolódások vagy szakmai különbözőségek csakúgy nem jöhetnek komolyan számításba, mint ahogyan a sokat emlegetett anyag nem lehet végzetesen ellenálló a megnyilatkozni akaró énnel szemben. Ez az é n principiális erő mindenek felett. Tenden ciája a szociális törekvésekkel összeeső kollektív élettendencia, külső megjelenési formája a