Oskar Schlemmer: Építészeti plasztika (Néniét). 7 TECHNIKA ÉS KONSTRUKTÍV MŰVÉSZET A vallásos ember az élet értelmét a teremtővel való egységben látta, kinek műve vagy szubsztanciális jelen valósága a végtelen természet képében állott szeme előtt. A vallásos művészet istenhez törekedett, tehát legheve sebb vallomásai is a természetábrázolásnak egy széles alapjáról kellett hogy nekilendüljenek. Minél inkább vonult háttérbe egy mindent átfogó elv hivő vagy filozó fiai megismerésének bizonyossága a kritikai és kételkedő értelem elől, annál szükebbre szorultak a körök, melyek zárkózottsága az embernek szilárd szellemi alapzatot nyújtott. A világ egysége és teremtő törvénye végül is egyet jelentett az emberi tudattal. Soká tartott azonban, mig ez a megismerés meg tudott szabadulni egy emberen kiviil álló világrend hagyományos szemléletétől és any- nyira jutott, hogy a művészetben is csak emberi önkinyi latkoztatást lásson. Az expresszionizmus, még mindig misztikusan vallásos kényszerképzetek hatása alatt, a művészet szellemi magvát a természeti kép feloldásával akarta fölszabadítani. Ez az emancipáció nagy öncsalás. A természetbeli tárgyi formáknak Kandinskynál és epi- gónjainál látott visszatérése a tárgyatlanságnak egy vizözönös káoszába, csupán egy bizonyos geoló giai, légköri vagy növényi alkatnak a képzetét kerüli el. A kép érzéki és érzelmi teljesedése embrionálisán ter mészeti folyamat marad, és világosan megkülönbözteti az egyes elemekhez fűződő képzettársításokat. Ezzel azonban sértetlenül megmarad az az ezerféle rost is, mely az emberi öntudatnak mint teremtő kiindulásnak gyűrűjén átszövődve transzcendentális függőségek szfé rájába vezet. A látszólag abszolút és cselekvő alkotás áll hatatlan passzivitásnak bizonyul. A szellem földalatti áramlások és mennyei káprázatok játékszerévé gyöngül. Sokkal inkább még, mint a vallásos művészet virág korában, melynek a határozott istengondolat erőt és tör vényt adott. A vallásos világrendnek feloldatlan fizioló giai, lelki és társadalmi gátlások, fékezhetetlen túlten- gések átkában fetrengő egész tragédiája tovább él az abszolút festészet sokértelmü anarkiájában. Az ember nek a maga hatalmi körébe való visszavonulása azonban azért történt, hogy megmeneküljön a rá nézve idegen, mert megfoghatatlan és lebirhatatlan erők halálos ölelé séből. Szellemének ifjan és szabadon kellett magasba szállania az elaggott vallásos, metafizikai és történelmi hagyományok lomtára alól, hogy úrrá lehessen ezeknek a hagyományoknak az individualista bomlásán. Tulajdon immanens szerkezetének tudatában kellett építkeznie, hogy jegecedő középpontja lehessen a társadalom egy uj, földi törvényességének és kultúrájának: Terem tővé kellett válnia a szó legvégsőbb, legtisztább értel mében. Szükséges volt ennek a szellemi fölemelkedésnek az értelmét és célját az abszolút festészet ellentmondó és negatív eredményeivel szemben kihangsúlyozva fel mutatni. Mert csak ezzel a tárgyatlanságba bujtatott ter mészettel ellentétben világosodik meg a modern művészet egy másik tárgyatlan irányának a teremtő jelentősége, mely nem a vallásos embernek és természeti képének a katasztrofális végét jelképezi, hanem a szellemet mint kezdetet állítja elénk, mint intellektuális for mák ifjú tisztaságát és örömös lebegését.