De a festők hamarosan elfelejtették a festészet létalap ját, mikor úgy fogták fel, mint a köröskörül létezőnek ábrázolásmódját. Középkori elődeik nem felejtették el ezt, ha a korban rejlő szükségszerűségek lényétől idegen anekdótikus hivatást is erőltettek a művészetre: min denekelőtt színes formában gondolkoztak. A reneszánsz óta, mely határozottan uj orientáció mozzanatát jelzi, a festészet hovatovább elhajlott más valőrök felé, melyek nek a plasztikához semmi közük. Mihelyt a szellem az individuális-anarchikus gondolat tengelye körül forog, mindent hatalmába kerít a szándékoltság; nem lephet meg tehát, ha azt látjuk, hogy a festészet irodalmi variánsok passzív eszközéül szolgál és végül is össze zavarják a külső látványosságok előidézte költői reak ciókkal. A magam részéről bevallom, hogy nem értem azt a fogalomzavart, mely lehetővé teszi, hogy Giotto és Corot két művét ugyanazon szóval — festészet — jelöl jük. Megjegyzendő, hogy nem a mű milyenségéről van szó, hanem az irányitó szellemről. Ha a Louvreban kijö vök az olasz primitívek terméből, hogy belépjek az 1830 és 1870 közötti francia iskola termébe, hiába iparkodom közelhozni Angélicot és Courbet-t. Courbet elvitázhatat- lan ereje szerintem egy illuzórikus koncepcióra pazar- lódik valami nem tudom milyen realizmus nevében, mig az olaszok a festészet célját érik el, mikor mélységesen spiritualisták maradnak. Courbet rea litása a lények és dolgok látszata, mig amazoké tudo mányon épült. Amit az anekdotákon kívül az mutat, hogy ami Courbétnél a p r i o r i, az olaszoknál a posteri- o r i s hogy az utóbbiak művei évszázadok után is ragyo góan ifjak és életesek, mig viszont Courbet és a kor festői, akármilyen kevés idő is választ el tőlük', már ma fakók és idejüket múltak, beleöregedtek a szemfényvesz tés éjszakájába. Ma azonban már nem arról van szó, hogy a kissé mindenütt jelentkező plasztikai újjászületést az izmusok terminológiáira korlátozzuk, melyek nem adnak egyebet Huszár Vilmos: A városkotnpozició FESTÉSZET A. GLEIZES (paris) Az a meghatározás, amely a festészet alatt a külvilág- ábrázolásának egy módját érti, megakadályoz bennünket a festészet valóságos eszközeinek természetükhöz mért felhasználásában. Ami merőben másodlagos volt a középkor pikturájában, mikor még könyv nem létezett és a szót a tömegek között propagálni kellett, az utánzás szellemének felülkerekedésével egyben értelme és célja lett a festő munkájának. Akubizmusés megértésének eszközei cirnü könyvemben a festészet tényét igy iparkodtam meg határozni: festeni annyit tesz mint egy sik felületet meg- lelkesiteni. Nagyobb határozottság kedvéért hozzá te hettem volna még azt is, hogy e felület összes tulajdon ságaival. És annak kijelentése után, hogy e tulajdonságok a felület mennyiségeitől függenek s hogy közülük a két legszembeszökőbb a két dimenzió, vagyis a szélesség és hosszúság, kimutathattam volna, hogy a festő szerepe a felület természetében rejlő virtuális erők kinyilatkoz tatásában áll. A művész tehát ura a formák születésének, amelyeknek végtelen nüanszú játéka a felület valóságának megsértése nélkül megfelel érzékelhető realitása ezer ar cának. Ha ilyenformán szigorúan formális szempontból megéreztük a felület mechanizmusát, hátra van még, hogy saját fényuralta körükön belül a formák mechanizmusát is észleljük. Nyomban felvetődik egy fogalom, amely e fény mibenlétének elsőrendű fontosságot ad és amelynek ismerete lehetővé teszi a formák akciójának szigorú rendszer szerinti vezetését; ez a fogalom a színes per cepciókhoz tapad. A művész itt olybá tűnik fel mint a formák ritmusának elrendezője a fényben, amely ezt a ritmust látószerveink számára felfoghatóvá teszi. A szin, mely csak a mi szemünknek van, ennek a szervnek lénye ges sajátsága, ugyszólyán esztétikai ösztöndija. Tisztán ebből az okból érdemel figyelmet.