56 *. ' Azok, akik a kollektív történelmi korok szellemi struktúráját múltra támaszkodó analógiával csak vallásnak tudják látni, ám nevezzék ezt, az anyagi és szellemi fejlődés határtalanságán edzett világszemléleti aktivitást vallásosságnak. Bizonyos azonban, hogy ennek a vallásosságnak a lényegét a kollektív emberi életes ség terjeszkedésében való közrehatás fanatizmusa teszi, egyéb semmi. Nincsen emberi vagy ember fölötti, világi vagy túlvilági származtató és célt adó fórum, melynek ez a fanatizmus hálával tartoznék. Hol marad tehát még alkalma vallásosnak lenni? Csak örömre van oka, hogy maga mögött fölégetett hidakkal és maga előtt az életnek végtelenségekben végső értelmezése nélkül, fenntartás nélkül vetheti bele magát a fizikai és szellemi munka kollektív, anyagilag és logikailag egyaránt határtalan, szerkezetes dinamizmusába. És ez az öröm olyan szabad, olyan célosan céltalan lehet, mint a sport öröme A minden tételes hitvalláson, minden egyházon és dogmán kívül álló áhitat is paposkodó okvetetlenkedés és meddő tátogatás ehhez az örömhöz és ennek az örömnek az ünnepségeihez képest. — Az egész vallásproblémát egyetlen közömbös vállrándítással el lehet intézni. A transzcendentális közömbösség nem jelent anarkiát. Nem tagadja a, tudományos gondolkozás és a civilizativ munka törvényszerűségét. Csak az eredmények állandóságát és az eredményekből vont abszolutumok logikai és tárgyi létalapját vonja kétségbe. És nem jelent formalizmust, mert hisz szerves kifejezője és élesztgetője egy végletesen cselekvő embertípus kollektív életre és földi beteljesülésre való akaratának. ÍH *• EKa3 A konstruktív művészet szakított a transzcendentalizmussal. Életességét nem érzi lezáró, kikerekítő abszolutumok függvényének vagy íöldicsérőjének, hanem a maga öntudatá nak logikus törvényei és immanens energiái szerint építkező akaratnak. Építkező akaratnak érzi magát, mert távlataiban eggyé vált a kommunizmus roppant alkotó mun kaközösségével és teremtő örömeivel. Ez a közösség pedig nem véletlen egybehangzááokon, hanem terv szerűen központosuk és elosztott tagozatok és törvényszerű funkciók rendszerén alapul. A konstruktív művészet egy minden mozzanatában hatalmas, archi- tekturális renddé összegeződő társadalmi élet perspektívája felé fordul. Semmi más vágya nincs, mint hogy ebben az életben a gazdasági alapok és fizikai élet gyökerek mélységébe érő ujatkezdéssel vegyen részt. Tehát nincs mit ábrázolnia. Nem ábrázolhatja a dolgozó vagy örömeiben, kibontakozó kommunistát, mert formai megvalósulásában közvetlenül magának a kommunista életfolyamatnak, a funkciónak a fölérzése vezeti. Következéskép a funkciónak bármely eredménybeli mozzanata, sem lehet ok az ábrázolásra. De a műyészeti alkotó munka nem lehet mása, versenytársa ennek vagy amannak a konkrét fizikai vagy szellemi életfunkciónak. A kommunista társadalom millió különböző funkciója a civilizáció és kultúra területén együtt az életnek óriási kollektív rendszerét alkotja. Ebben a rendszerben elvész az egyes életfunkció alanyi és tárgyi vonatkozásának, jelentősége. Csak konstruktív jelentősége marad, mellyel az egyetemes társadalmi szellem és anyagcserét, mint tökéletes folytonosságot egyik pontról átvi szi a másikra. A konstruktív művészet ezt a kollektiven funkcionális viszonylatot érzékiti meg azáltal, hogy viselését egy legáltalánosabb, minden más formát lényegében magában foglaló formai rendszerre bízza. A geome triai formák konstruktív rendszerére. Ez a rendszer nem rögzíti a formák működését egy bizonyos tárgyi képzethez. A működés élményének nem gyakorlati szükség, hanem az alkotó művész szabad szellemi kibontakozása szab belső rendet és külső határt mely viszont a kommunizmus általános konstruktív életességének távlata felől determinálódik. Bár a tagozatok a maguk teljességében és egyes pontjaikon minden önálló jelentőség hijján vannak, épen ezért annál elevenebb, lényegesebb a forma egész komplexumára ható funkciójuk. Nem alkotnak szigeteket a forma teljes életében, mely megbontatlanul és feltartózhatatlanul szalad végig rajtuk. Mint a kommunista társadalom dinamikus szerkezeti ereje az egyes emberek lényegén és életén át. A konstruktív művészeti alkotás tehát kevés számú tagozatában is képes a legnagyobb ember tömegeket egybefoglaló, szervezett kollektivitás hirdetésére. Mert a kollektivitás nem az alája tartozó egyesek számán, hanem közös gazdasági, szellemi és erkölcsi nevezőjén, egyenlőségén és egységén múlik. Ez az egység mint tüzes kohó olvaszt magába minden külön nevet, sorsot és arculatot. Mivel a konstruktív művészeti életesség a kommunista civilizáció és kultúra egész, tudatosan ideiglenes és töredékes komplexum át vállalja magához, formái sem lehetnek abban az értelemben zártak, mint amelyben természeti formának még erős művészi átalakításai is azok szoktak lenni. A konstrukció tagozatai sok esetben mint folytatásra váró kezdések, félbemaradt töredékek nyúlnak ki a térbe. Mint széles nagy perspektívák hirtelen kiáltása, mint a szabadság agitativ jelzései. A kommunizmus civilizativ és kulturális élete a társadalmi és szellemi középület szerkezetének esetrőbesetre elért külső határaihoz kapcsolódik. Azokból indul vissza a szer kezet lebontásában addig a pontig, ahonnan az újabb elindulás lehetségessé válik. A konstruktív művészeti alkotás nyitva hagyott formai lehetőségeit is hasonló értelemben lehet fölhasználni. Ez a beavatkozás szerves ter mészeti formákból komponált képen vagy szobron lehetetlen volna, mert ott a forma egész komplexuma nem egy minden pontján azonos szerkezetnek önmagában megszakítatlan, tehát töredékeiben is azonértelmü egy ségét alkotja, mint a konstrukciónál. A kompozíció összetevői egyenként nagy mértékben önállóak és egymástól különbözők. Együttes harmóniájuk nem szerkezeti azonosságon, hanem a formai elrendezés külső egységén