a „Központi Világfénykép“ szemtelen riporterje meg is kérdezte és az „igen“ választ ki is kürtöltette. Kolosszális elképedés, összes elnökök megrökönyödése, haj, haj, ilyen botrány, kicsavart lábú táncosnő gyémánt öltözék ben elpirult, jaj istenem, majdnem viszonyt kezdtem vele. A minden sarkon ingyen igénybevehető kis templomok ban dörögve hirdették és intették az embereket: — Vigyázzatok, jön a járvány, ime a holdbéli ember is, neny mosakszik, testvéreim, gondoljatok a halálra. A megbotránkozás és csodálkozás hullámai mind szélesebben. És ekkor összeültek a Gépészek és Mérnö kök Főfeje, az Okosok Gyülekezetének elnöke, az Ügy- védur és három vagy négy ugyanígy még és tanácskoz tak, a kérdés világrenditő volt. Az égitestek becsülete, nem visszaesni a chaoszba, a bolygók alárendeltségének megtartása, vigyázat uraim, mindent meg kell menteni. Nagyon sokat töprengtek, erre Ügyvédur felállt, nemesen és szerényen, liliom nagy angyalszárnyakkal, megcsókollak homlokodon, cvikkered kissé ferde. Felállt és mondta: — Szeretem őt, meg akarom menteni, kötelesség hiv, ki mint veti ágyát, különben is. A világegyensuly megtartásának kérdése vállainkon nyugszik. Tény, Hold béli nem mosakszik. Egyáltalában nem. Soha. Saját bevallása szerint. Felszólítjuk: vagy mosakszik, vagy nem, kényszeríteni fogjuk. A világegyetem reflektora rajtunk. Vigyázni, mit teszünk. Kötelességünket kell teljesíteni. Tévelygőket igaz útra terelni. Én feláldozom magam és ha kell, erőszakkal is arra fogom őt kényszerí teni, hogy mosakodjék. A választott bizottság, élén Ügyvéd úrral, felkereste Holdbélit. A tényállás megállapittatott. Holdbéli egysze rűen felelt: — Nem mosakszom és nem mosakodunk mi, mert •különböző elemek vagyunk. A virágok, a fák, a levegő ben élnek és nem szállnak soha a vízbe. Ami itt körülöt tünk van, az elég nekünk, hogy tisztán tartson ben nünket. Az forrásom, az eledelem, az tengerem, Ti más ként, mi igy. Ha nektek a vízbe kell szállnotok, tegyétek. Mi nem tehetjük, mert harcba száílnánk egy idegen elemmel és a harcot nem akarom. Megsemmisülnék. Ketté osztana. Halálom lenne. Aki mosakodni akar, mosakod jék, nektek vízbe kell szállnatok, feküdjetek bele, de mit akartok tőlem. Ügyvéd ur súlyosan válaszolt, kifogásnak errlitette mindezt, követelése mellett megmaradt és egy titkos ülé sen elhatároztatta az Okosok Gyülekezetének Végre hajtó Bizottságával, hogy a holdból jöttét kényszeríteni fogják, hogy megfürödjék. Utóvégre mindent el lehet tűrni. Nem eszik, nem eszik. Nem ismeri a tulajdont, nem ismeri a tulajdont. Nem iszik, nem iszik. Fény a beszéde, mozdulatai kékek, sárgán vonaglik. De nem mosakszik! Ezt nem lehet tűrni. Tavaszi nap volt, április tizenhárom. Holdbóljött a mezon feküdt, egy patak mellett. Az Okosok Gyülekeze tének Végrehajtó Bizottsága, elől doktor Ügyvédur, égi arc, megváltás, kötelességem teljesítem, iskolakönyvekben olvasható, uszította a kutyákat. A Holdi felugrott, meglepve* megnőve, zavaros sze mek, karok kapkodok, fényjelzések köröskörül, mégis perc a patakban. Az Okosok Gyülekezete ott állt és rémülten és ér tetlenül nézte: sűrű, széteső gomolyag száll a patakból, felfelé elterülve. - Ügyvédur tátott szájjal állt. Remegett. Érezte, hogy ez a buta ügy megjavithatatlan csorbát ejtett Elnöki méltóságán. Náda:s József Végtelen sok szöglete van a valóságnak s mind egyiken véresre horzsoljuk testünket. Lel künk kiesett belőlünk mint a madárhulla s a kötelességtudás fanatizmusával igy köszöntjük reggel a családtagokat: „Dicsértessék az anyag, mely a hidegben összehuzódik s a melegben kiterjed". Azonban mit mondjunk este, ha nyüzsögni kezdenek bennünk a fénybogarak s ujjaink között szétmállnak a legkeményebb csillagok? nem tudok elaludni, egyedül fekszem s a hőmé rővel szivemen szeretnék kikeveredni a napra íavaszolvadás volt tegnap s a kedvesem kiábrán dult belőlem mert tűdőcstkshuruíos vagyok ablakom alatt ólomtalpakon cammognak az emberek, szaladni akarnak s nem tudják eldobni szétfaragott kezeiket az első napszálakat lefújom a tenyeremről, el haladok a madarak sorfala előtt és okvetlenül megkeresem a rügyhasadás törvényét dicsértessék az anyag és a kedvesem sietnem kell hogy elébe kerülhessek az ország úton a fák egyhangú menetének Barátunk egyedül a levegő meg a viz s a kiégett fénytekercsben megsimogatjuk elporladt roko nunkat ő volt a füvecske s a liliompityergés, sorainkban üldögélt és hangtalanul sziporkázott mint a széksepp vilianyázaíagok mozogtak a likacsaiban s ha esteledik kegyelettel mondjuk: te vagy az összetört pálca s a szabályos ezüsthasáb is megfeketedett azóta átlyuggatott mozdulatok fekszenek a vágyaink pitvarában a nagy tükörroncs meg az örökkévaló páfrány lebeg előttünk nyomtalanul elvándorolt mint a hangpehely és sohasem jön vissza hogy szétossza köztünk a sót és a kenyeret talán a Golf-áramlaton is átvonul papiríepkéivel gyolcsanyánk nyalábold magadhoz elszenesedett fiadat sötét van és viharrétegek surfodnak jaj a mezteleneknek akik elkeseredett növényevők hogy letörülhessék bűneiket, föesíer RőbeirS Marié Lévinson-nak 1. A levegő üvegburka alatt élünk, ő alakit minket, mint halakat a viz. A levegőt mind nyájan beszivjuk, ez az egyetlen megmaradt közös tó, hol szavaink fürödnek. Lelkünk fuldok- lik benne. A szenvedők jajai bemocskolják a levegőt. A káromkodás föíszáíl, mint a füst, korom lesz belőle szemeinkbe hull. Sírsz. Gesztusaink, mint megriadt légcsavarok kékre zavarják a levegőt. Nem látni most már keresz tül rajta. Azt mondják mögötte terül el az ég. 2. Az eső egyre zuhog, de soha sem mossa tisztára a levegőt, mert mi belelélegzünk folyton. Éjjel azonban, mikor legalább nem beszél az ember, leülepszik a szenny, arcainkra fagy — álom — s a fák fejüket gyakran már a csillagok ba mártják. Vannak szüzek, kik az ég sugarában állnak tisztán, s a hold homályos üvegén keresztül szemükbe átragyog a fény. így ha csukott a szemed, azt hiszem, kinyitásakor biztosan galamb repülne ki belőle, mutaíónyilként a nap- forrás felé. 3. Napjaim a dél tengelye körül, mint ólom korongok forognak. Tengelybe szórt homok — a szenvedés és a várakozás órái — lassítják a forgást. Este mellettem fekszel, mint egy moszat, s vágyaink szomorúságból fakadt buboréka föí- szál! a tóból, szintén a csillagok felé ... Ez a titka istennek, gyötörtetésünknek, szerelmemnek és a fogantatásnak. Illés Gyula