SUGARAK és ásványok között kiáltások liliomaival esték mezőjében. Vágyban és távolságban örökké falak a szintelenségben megszólalnak hidegből vagyunk és énekelünk mondják lányok elhagynak és elvesznek a nevetésben méret és irány nélkül frissek a csengők tavaszhoz hasonlítanak és tisztaságot zengenek. Lehet hogy késélen járok mint mondta egyszer valaki de én látom a világosság életét nőni és az országutak csendje is muzsika szálljunk le a mélységbe bontsuk ki a színeket kristályt csiszolunk és erőben élünk rendület lenül Fehér gerendák hevernek mezőkön számtalanok a testvéreim s én hajnaloknak ne vezem őket. Nagy kapuk vannak az életben fából és kenyér ből idővel bizonyosan hő és fénnyé változunk. A nap sárga homokból van és acélátlókon mozog. HIDEG szikrázik az uccákon fehérek vagyunk és elrepülnek mint a karácsonyok. Áhitatosak a hómezők és a hang megkondul az üvegben. Csak a szív mozdulatlan s a kristályok alatt forrók a virágok. Nem lehetek nyugalmasabb a mélységnél és nem lehetek fenségesebb az oszthatatlanságnál távolságokban fényben jár a lélek, vágyaim felélték egyszerű életemet üres folyosó ban barangolok és maradék nélkül felgyújtottam reményeimet. Napok összeforrtak a téli tisztasággal s már csak néha lehet a holdat látni. Messzeségekről gondolkozom. Az órák kíméletlenek és tűzzel élnek a csendben a szomorúság nem csal és ólomhangon zokog. Tamás Aladár A. E. ü. Ventillátor Fragmentum A sokszínű esték ma az örömeink. Addig benyitottam minden ajtón. S nyitáskor minden ajtó igaz. Á. kilincs és a kezem igazsága. Ma minden kapu bennünk van. Ahova akarunk benyitunk. Minden szobában én várlak. Minden szobában megyek hozzád. Mehetsz akihez akarsz. Kezek. Vándorok. A kézfogások vándorlása. Ha íovábbnyujtom a kezeim, kezeid adtam, újra. S az egyik kéz mindennel gazdag. Önmagával. A másikkal. A kézfogással. És mind a kettő. Egyetlen élet: száz alak. Igazság: ezer nyiívánuíás. Emberség: tízezer arc. Áz egész számtalan részletei. A részlet egyesül a részletekkel. Áz egy föloldódik az egészben. Százezer arc közös tudata épül. Százezer rész egybecseng. A végső tudat kiválik. Főiépül. Visszakeresi születését a részletekben. Mind ő maga. Számtalan rész között az ujrasziiletett rész azonos az egésszel. Ahogy fölépült az egészben, fölépítette magában az egészet. A világ kulminációs pontja. Tiszta reggelek kőből és szélből. Mindig messzebbre lépünk. A megjárt utak lépéseinkben újak. Már csak az anyagi távolságok vannak hátra. A határtalanból figyeljük mit teszünk az anyag- világban. Itt is, ott is, vagyunk. S a kezeink, a szájunk. A kézfogás. Az anyagvilág fölszáll a határtalanig. Minden percben megérkezünk magunkba. Pán Imre SZOMORKODÁS megunta városainkat egyedül maradtak pálmafáink a gazellákkal auíarcsak a költők szárnyaszegetten tördeli hangját a sivatag kiapadt szerelmemért egy sánta verkli fonja be válíamat aludj aludj fiacskám nótáinkat legyaluljuk reggelenként este fölszállunk a ruhafogasokra álmainkban már sétál egy kolibrimadár és bölcsőről mesél szárnyakon él a csoda fehér üveg piros üveg piros kötényben forog a hold ő egyszerű pillangó s nagy hátizsákjából ígéreteket bontogat elénk. PIPACSOKAT beszél a hó s amióta a felénk kanyargó utakat elvesztettük végre nekirugaszkodunk a lépcsőnek szentképek leperegnek előttünk és elolvadt háztetőkön méregetjük hajszálainkat maholnap kapufélfák alatt ébred föl a tavasz fekete csillagokon madarait táncoltatja öreg asszonyok ezüsthúrokat pengetnek idő múltán lassan számoljuk elhullott csókjainkat nekem is neked is kígyúl a gyertya világosság ölében fészkeket csinálunk pintyőkék hárfákat súgnak tükörlapon vidám nóta emberarc. REGGEL fák alól kihullnak az álmok és az üvegcserepek költők felhők árnyékából szedegetik a búza- szemeket és nyelvük alá ültetik mellettünk vasrudak nőnek fölfelé tudjuk mi az élet alapja de elválaszthatatlanok bennünk a kockák és vízesések báránykákat legeltetünk csengőket faragunk láttuk az erdő patyolatruháját de mégis vak koldusok vagyunk vak koldusok vagyunk és elfogytak körülöttünk az utcasarkok beszélünk könyvekről házakról gépekről az időt ássuk s ahogyan egy ember mondta fogaink között hordozzuk a hajnalt.