zott előítéleteit, esztétikai Ízlését, de légiókként az elet- benállás hogyan mikéntiségeit (szubtilitások, amik gya kran fel-sem jutnak a tudatosulásig): a proletáriátus a maga helyességeinek tekinti (ott, ahol nem elemeztetnek kíméletlenül szét), holott e látszólagos semmiségek teny észtik ki magukból az érzelmi behódolás, áhitatos pasz- szivitás és a reakció bacilusáit. A proletáriátus feladata, hogy az ember visszadassék az emberiségnek, politikailag: az osztálynélküli társada lom feltételeinek megteremtése. E nagy történelmi misz- szióra naponta rácáfol a robot, az érdektelen, örökké egyforma élettempó. Ezt a kiáltó ellenmondást világította át Marx prófétikus történelemfilozófiája. A munkás napi élete dialektikus: egyfelől ő támasztja meg mindennap a maga kezemunkájával a fennálló rend életalapját s más felől épp e munkával sietteti a bukását is egyben. így él a munkás egyfelől a legszörnyűbb jelenben, a kapitaliz mus profitmolochjának minden nap abszolút valóságá ban s igy él másfelől a felérzett végben, melynek tudása a nehéz időt átmenetté, úttá, naggyá és magasztossá szub- tilizálja. Marx óta a munka interpretálása változott meg míg az utópisták a nyers valóságot látták csak s mely igy abszolutizálva kétségbeejtő, vagy a leg- kiáltóbb méltánytalanságok enyhítésén buzgolkodtak vagy kilátástalan lázadásokba kergették bele a munkás ságot: addig Marx a helyzetből kiolvasta a fejlődés ten denciáját. És Marx óta az osztályharc értelme és gyakor lata nem az egyes munkás hogylétére irányul légióként, hanem az osztály megszervezésére, hogy mint olyan, a fejlődés tendenciáját tudatosan is siettesse és eredményei, ha itt az ideje, készen találják. Azok az írók, akik témájukat és inspirációjukat a pro letariátus életvilágából merítik, világnézetileg s hozzá állásukban ritkán jutnak csak el azzal egy magasságba. A legtöbben, s mennél inkább művészek, a szónak régi, im- pressziós értelmében, annál inkább a proletariátus aktuá lis, külsőséges életét érzik fel a legközvetlenebbül. Az ilyen művésznek nincs más választása, mint a legsötétebb naturalizmus színei után nyúlni. De kiknek ir akkor? Zola s a polgári társadalom nagy epikusai színeket és szagokat kerestek s erejük a visszaadó erő romantikus túlzásaiban mutatkozott meg. De érdekelheti-e s nyujt- hat-e valamit a proletariátusnak magának unt külső éle tüknek akármilyen megrikató felmutogatása? Neki nem reveláció, ő tudja legjobban, hogy mint egyén még csak nem is „érdekes" hanem pária s értékessé s egyáltalán emberré csak az teszi, ha egyesül az osztályharcban. A proletariátus époszának nincs hőse: azaz egy absztrakt fogalom a hőse: a munkásmozgalom. A közvetlen életábrázolás tehát nem megoldás, mert a munkásnak nincs és nem lehet jelentős szubjektív élete. (His mije szubjektív, ha nem a bajai, a gondjai s még azokban is milliókkal osztozkodik — egyébb, szub- tilisabb felérzésekre nem narad ideje): A naturalisztikus regény tehát a legjobb akarattal sem adhat egyebet, mint mechanizmusok között lejátszódó, sötét és Íztelen triviali tások sorozatát (amennyiben csak azt ábrázolná, „ami történik") de nem megoldás a másik sem apróiét k u 1t híveinek irodalma, akik tudatosan a munkásmozgalmat és nen a munkást állítják lyrájuk vagy epikájuk középpont jába. Ezeknek elbírálására elég ha a következőket idézem: „Ist es nicht merkwürdig, daB dér kommunistische Fiihrer Lenin voller Geringscüátzung sich von Gedichten ab merjcet, in denen jedes dritte herausgeschrieene Wort, wie Revolution, Proletarier, Kommunismus — ihm doch vertraut kiingen muB? ... Nein, es ist nicht merkwürdig, im Gegenteil es ist natürlich und gesetzmáBig." (Los- sowski: Warum Lenin Puskin liebte?) Mert hiszen nyíl* vánvaló, hogy a gesztus, a barrikádokra hívás, a lelkesü lés csak romantikus frázis egy olyan mozgalommal kap csolatban, amelynek legfőbb ereje a tudatos célrairányu- lás, az évtizedekre beállított lassú s megfontolt avance s amelynek frontja többnyire a gazdasági harcok drámaiat- lan terepén folyik le hurrák és attakok nélkül. (Illetve az atiakok többnyire egyoldalúak.) A költészet hivatása — s a mi időnkben fokozottab ban az — hogy az ember és ember, az ember és a ter mészet összetartozását minden széthasitottság és eltár- gyiasodás ellenére is újból és újból dukumentálja. Ez az összekapcsolás az, ami az igazi művészetet oly naggyá teszi: mert az igazi művészet nem állhat meg annak az ábrázolásánál, ami csak pusztán van, hanem meg csinálandó; nak érzi azt is, aminek lennie kell, amit az értelem és a kedély kiegészitésképen rá képes építeni a még nem kész világra. A mesterségesen körül szabdalt tárgygyal a költő már aláveti magát a részletek uralmának, korlátot emel legfőbb célja: a kozmikus egy ség feléreztetése elé. A téma egészen más feladat elé állít ja az alkoiót. n int az inspiráció: n ért a maga manifesz- tációja helyett — ami annyit jelent mint azember mani- fesztációja — most a természet egy kiválasztott darabját, egy gondolatot vagy egy érzelmi megkülönböztetést kell minnél megkapóbban, minnél szónokibb eszközökkel ki- különitenie magából. A teljes eltárgyiasodás, a költészetnek, mint egyszerű élet megnyilvánulásnak teljes kiforgatása azonban akkor kezdődött, amikor a költői hajlandóságot, mint képessé get épp úgy kisajátította a termelési rend, mint ahogy kisajátította a munkás testi erejét, a feltaláló szellemi képességeit. Ettől a pillanattól kezdve a költészet épp annvira ipar, mint az emberi termelés bármelyik ága. A témák egészen eluralkodnak a lényeg felett, az esztétikus pedig a közvetítő szerepében szabályozza a termékek ázsióját, kiállítás és külszín szerint s kritikájával gondos kodik a termelés nívójának fentartásáról, hogy a közön ség úgy kvalitásban, mint változatosságban a pillanatnyi Ízléshez híven, a legmegfelelőbb árut kapja kézhez. A költő — mint a termelési rend egyik, kevés fontos sággal biró eleme — épp oly kevéssé vonhatja ki magát az esztétikai tér i eléstörvények szabálya alól, mint ahogy senki nem teheti túl magát a kapitalista ideológiai struk túra eltárgyiasitó törvényein. Legfeljebb küzdhet ellenük egy-egy forradalmi alkotással. Ezeknek a művészeti for radalmaknak a jelentkezése mindig egy-egy áttörési kísér let: sikerül-e manifesztálni magunkat a szavak, fogalmak, frázisok megpodvásodott körzetén keresztül! Az uj költészet nem utánozza az életet külsőségeiben. De nem is tagadja meg, mint a szimbolizmus, mely az által, hogy álmokba sejtelmekbe és legendákba menekült, negative, a nem-tudomásul-vétel gyávaságával még félel metessebben merevebbé és változtathatatlanabb valósággá éreztette a valóságot, ami elől megfutamodott. Az uj költészet radikális kitörés, amennyiben a béklyókat fegy verül használja fel. Az uj vers a nyelv megkövült gondo latkavicsait a maga vízióira használja fel úgy, hogy nem törődik vele, mit szolgáltak eddig s mire alacsonyitotta le őket a társadalom. Minden szó, amit valaha ember kiejtett, egy-egy ősmanifesztáció, amiben minden későbi- nek a lehetősége benne foglaltatik. Ilyennek fogja fel az uj vers a szavakat. Minden szó végtelen és naiv, mint az alapjelentések. És ahová a szavak mutatnak az nem gon dolat, nem is érzés, hanem egy nyílt embertartalom. Az uj vers ilyenformán tisztára dinamikus erők megnyilvánu lása és értelmi elemzéssel legfeljebb csak megközelíthető. Németh Andor