1 áthúzódnak a madarak. Hallani lehetett midőn a fák meg roppantak. Hallani lehetett mikor a színek megindultak az estében. Egy sziget opál képe úszott kivilágítva a föld felett a falu tornyai felé. Egy zászló és gyökerükről elszabadult fűszálak. Hó és könny a szivek énekében s a szemek mélyén tükörbe hullott sötét nap. Lányok só haját elnyelik az évek. A harmatos ezüst elsülyedt ahol az idő szétnyílt. Egy tekintet még sokáig önmagában állt a levegő élő sodrában. Nagy kristályos kerekek mentek egymás után végtelenül. Egy kinemmondott szó piroslott elhamvadt évek partján. Lányok születtek egy elmosott falu emlékein és meghaltak. Sokan a hajnalban tűntek el örökre két mélyrenyilt szemet látták ott kiapad- hatatlanul. Még élt a szomorúság és a reggelben platinagömbök úsztak kibonthatatlanul. Ének hever a mezőkön és a házakban duzzad a világosság. Üveg lábakon jár a szél a végtelenség felett. Tamás Aladár Mély szárnyaim közül válogatok este van, megérkezett a holló a házak összenyomták az utat egymáshoz léptek kétszer emeltem fel intön karjaimat komoly ember vagyok szekrénybe zártam világos ruháim A lépcső alján barátommal megálltam Ő átlátszó szemekkel nézett széles homloka van hátul három nő beszélt Elájultam engedjetek a tengerre Az egyhangú menetelők sora szakadatlan Tanácstalan vagyok, a tűzkövet nem tudom összetörni Háromszor mentem körül a parkban a lány nem maradt egy lépéssel hátra Az orvos, aki az ereket átvarrja sima és egyszerű szerszámokkal dolgozik Ő a szigeten áll és hallgat Kezeink azonban a gyaluhoz nőttek S te vagy az, aki a madarakat elijeszti Nádass Józ ef HALOTT égre forduló szemeiben lassan billent föl a táj pann és a múlt mondták egyesek sötét kutakba fűlt mások másokat is beszéltek róla az égen látták lassan gyalogolni fázott és enni kért szenvedő tehenem álma csábította volna el fagyos szelek zátonyain hevert bevert száj feltépett köröm szivében a csírázó golyó — könnyei foszló szavak fátylán szűrődtek át és hulltak ablakomra hangjában a szél hajában az eső hangjában ez a hajnali eső és zokogó szivem Illyés Gyula Hold hold (Kassák Lajosnak) az emberben csüng a lélek mint a harangszó ő tartja a madarak életét és a telt esőszagot kezeinek hangja súlyosabb a méznél belőle csordulnak a titokzatos sugarak ember Elrepült fölöttünk öreganyánk kívánsága elrepült, most egy színes esik húzódik feléje, a pártjára állanak a ragadozók és az énekesmadarak, elre pült, ne nézzetek egymásra háraggal A tükörnek adtam a fénycsomót, az visszaadta, neked adom. Én ott kezdődtem, ahol a fonál ki fakad — te is. Először csak kicsiny szó, azután a fémvirág síkjára száll, kibontja magából a har sogó mozdulatokat, látom, látod, fölhajitja kezét és szétosztja magát hogy belénk hulljon a magva Az ember magában hordja emlékeit és ezért ál lapodnak meg benne a látott dolgok, de aki magyarázni próbálja kútba nyúl mindannyiunknak vannak jó és rossz napjai és semmi sem különbözteti meg őket egymástól szeretem a hó fehérségét az acél szagát és a he gyek kemény fényét összemarkolt újakkal ülnek elkülönülve mind ha kinyitnák szemeiket elindulna feléjök a nap és ők kimondhatnák maguknak a gyermekek titkát Az idő lassú rétegekbe rakódik fölöttünk és a házak tetején csomókba halmozza a hulló csillagokat. Megállapítottuk magunkról hogy emberek vagyunk ebben mindnyájan egyet értünk csak a puha szél ne volna a puha szél mely végigjár valamennyiünket és az első kakaskukorékolástól az őserdő sar káig kisér. Egy fa gyökereivel az égbe nőtt körülötte szállva egymásra ismerünk. Az ágak árnyéka megtelik velünk nehogy ki rántsák alólunk a füvet és mi árnyéktalanul és nyom nélkül keringjünk az évek között mindez hasonlít egynéhány fogalomhoz melyet szivünk ráncaiba bujtatva táplálunk ott ki kelnek és erősödnek ezek azok a szavak, melyeket ha magunkra maradunk kiszedünk a drótkalitkákból és meggyujtunk vagy a teljes nyugalom szavait füzzük egy máshoz melyek közöttünk élnek eljutnak hozzám nem tudjuk honnan indulnak de tovább ad juk őket a vándormadarak hangjában van a napok tragédiája az fölszikkad a homokpusztán s csak a lendüléseink harsogó ujjongása oldja ki a kövekből és tűzfalakból a ritmust. Vajda Sándor