1. G. Hirschel—Protsch, Aquarell, 1925 — 2. Architekt B. D. A.
Moritz Hadda, Bankhaus — 3. Hanns Leistikow, Konstruk-
tion II—4 Max Berg—Ludwig Mooshammer, Biick raf Messe-
halle — 5. Johannes Martens, Ofen — 6. Ernst May, Spiel-
zeug — 7. Theo tffenberger, Tankstelle — 8. Johannes Mar-
tens, Ofen — 9. Ernst May, Spulschrank — 10. Architekt
B. D. A. Moritz Hadda, Bankhaus, Kassenraum
OAS JUNGE SCHLESIEN
m
m
AKT ISTA
FOLYÓIRAT
DAS )UNGE SCHLESIEN
I.
Ein böser Geist hat bisher die Kunst Südostdeutschlands zu
sabotieren versucht. Mán nahm die künstlerischen ÁuBerungen
dér jungen und jüngsten Schlesier, nicht ernst oder vernach-
lássigte sie. Wír habén bedauerliche Feststellungen innerhalb
unserer Sprachgrenze rnachen rnüssen, wenn es sich darum han-
d.elte, Kompositionen schlesischer Tonsetzer andererorts aufzu-
führen, Ausstellungen von Bildwerken ohne die Liste dér Pro-
minenten zu veranstalten, Wettbewerbsentscheidungen von ge-
planten Architekturen dér Preiskrönung zuzuführen. Doch ein
N Stamm junger Menschen, dér von dem einheitlichen Lebensstrom
seiner Zeit getragen ist, schafít in -Grenzen, die in mehr ais
nur-lokalen Verhaltnissen Interessé beanspruchen dürfen. Ich
unternehme alsó kein Wagnis, die wirkenden Kráfte vor die
breiteste Öííentlichkeit zu stelien, da ,iihr Schaífen íiiir sie spricht
und ich nur zum Mittler ihres schöpferischen Geistes zu werden
vermochte. Das vorliegende Matériái umfaBt allé Persönlich-
keiten, die auBerhalb dér Rekíamespháre bekannter Künstler
stehen, die . bestimmte Galerién und Verleger um Ottó
M iu e 11 e r, O s k a r Moll, die Dichter Ulitz, Klabund
und Herrmann-Neisse geschafíen habén. Sie habén das
Fórum dér breiíesten Öííentlichkeit erklettert und bediirfen keiner.
neuerlichen Kenntnisnahme. Die kritische Form dieser Einstellung
wird erst denen willkomimen sein, die durch Bedürfnis nach per-
sönlichster Anregung bildliches Austaiuschnrateriail zu Gesicht
bekommen wollen. Zweck dieser Zeilen ist die Verknüpfung des
jungen Schlesien mit den a&tivistischen Kráften des In- und
Auslandes, Basis zu íinden zum Austausch von Beitrágen und
A us sfell ungsob jekten.
II.
Die junge Generálion flieht das Nur-Kunstmachen. Sie ist
im Hamdwerk verwurzelt. Ich bringe absichtlich von manchen
Kiinstlern Arbeiten verschiedener Betátigungsfelder. Nur-Maler
sind die wenigsten. Das Bildermalen war Sache einer früheren
Generation, die jenes Taíelbild von dér Wandeinheit trennte und
den Organismus dér Wandgliederung zerriB. Füllung zu bleiben
einer organischen Entvvicklung schien dér Miibe zu gering. So
ist Anzahl dér Maler und Fülle ihrer Arbeiten ebenfalls
gering. Ich nenne die Maler: Hamis Leistikow, Július
H a b e r f e 1 d, Paul Do bers, Willi J a c o b und Herrmann
Ki r eh ner. Leistikow, handwerklich dér vielseitigste, versucnte
sich bisher in Breslau und Lübeck. Er assistierte dem Stadtbau-
amt und einer Reihe íreier Architekten bei dér íarbigen Raum-
gliederung, schuf eine Anzahl neuer Glasreklámén, versuchte sich
in Typographien und in dér Elerstellung einer Reihe technischer
Verfahren ftir die Behandlung von íarbigen Háuseríronten. Paul
Dobers lebte bisher als Zeichenlehrer in Wahlstadt und wirkt
seit kurzer Zeit an dér Breslauer Kunstakademie. Julius Haber-
íeld, írüher in Breslau, bescháítigt sich reklametechnisch seit
lángerer Zeit in Berlin.
III.
Die Zahl dér Plastiken ist ebeníalls gering, da die Einheit-
lichkeit mit dem Bauwerk als Architektur erstrebt ist. Als
starkste Persönlichkeit íühre ich Róbert Bednorz an, von
dessen drei Bildnisköpfen (Ebért, Moussolini, Lenin) in kurzer
Zeit dér „südostdeutsche Verlag'' eine Sonderpublikation bringen
wird. Zu nennen sind íerner: Kurt Bimler aus Gleiwitz, dér
írüher bei Archipenko arbeitete, dér Holzbildhauer Hellmuth
B en n a aus Ober-Schreiberhau und dér Glasplastiker und
Graveur Richard S ü B m u t h in Pénzig. Dieser ist auí dem
Wege, eine neue technische Durchbildung des Glasschliííes nach
zeitgenössischen künstlerischen Gesichtspunkten nutzbar zu
rnachen. Ich weise vor allém auí die Plastik aus braunem Glas,
die aus dem Block herausgeschnitten ist.
IV.
Für die Geschichte organischer Bauentwicklung ist wichtig
zu sagen, daB Proíessor Ilans Poelzing von 1903 bis 1917
als Architekt und Leiter dér Kimstakademie in Breslau wirkte,
und daB Max B e r g bis zum Február dieses Jahres fást 13 Jahre
láng den Stadtbauratsposten in Breslau mit letzter künstlerischer
Hingebung ausíüllte. Diese beiden Mánner sind es gewesen,^ die
einen Kreis schuíen, aus dem in erweiterter Form eine Füllé
junger Architekten mit moderner Lebensanschauung hervor-
gegangen ist. Poelzig ist dér Schöpíer des Ausstellungs-
gebáudes und dér Pergola an dér Jahrhunderthalle und eines
bedeutenden Geschaítshauses. Berg gab Veranla-ssung zu einem
Stadterweiterungsplan, dér bedeutende Architekturzeichnungen
anláBlich eines Wettbewerbes im Jahre 1921 zeigte. Er ist
Schöpíer dér bekannten Jahrhunderthalle, des Messehoíes, dér
seine letzte künstlerisehe GroBtat darstellt, des Wasserkraftwerkes
„S ti do de r“ und dér Grabkapelle Os s w i t z. Er gab unendlich
viel Anregung für die íarbige Behandlung des Stadtbildes, íür
den modernen Kultbau, íür eine Vereinigung samtlicher Kunst-,
Handwerker-:, technischen und geistigen tiochschulen. Wie immer
bei Führernaturen wurde er heftigst bakámpft und im Február
dieses Jahres von einem undankbaren Magistrat ad acta gelegt.
Neben ihm überragt das Gros schlesischer Architekten Adolf
R a d i n g, zurzeit Leiter dér Architekturabteilung an dér Aka-
demie. Aus seinem Schülerkreis seien íolgende Namen genannt:
Jáger, Lubowsky, A uras, Sprott, Leipziger,
Schöirborn, W als eh. Liefert das Abbildungsmaterial viel-
leicht den Verdacht des trockenen Theoretisierens einer ReiB-
brettarchitektur, so muB Gegenteiliges betont werden: dér
Schülerkreis steht mitten in dér Praxis, Handwerkliches wird
vertieft, technische Neuerungen durchgesprochen, vor allém die
Eigennote jedes einzelnen geíördert. Adolf Rád ing ist dér
einzige schlesische Architekt, dér in Fachzeitschriften schon im
Auslande bekannt wurde. Woran er zurzeit bauí, wird Thema
einer spáteren Veröfíentlichung sein. Wesentlichstes sind seine
organisatorischen Kunstschulpiáne. Vöm stádtischen Hochbau-
amt gilt zu sagen, daB als Mítarbeiter den Stadtbaurat in erster
Linie die Architekten Kempter, H e i m, Anders, M oo s-
hamnter und Baurat Mueller unterstützten. Schöpíerisohe
Eigennote zeichnen die Arbeiten des Stadtbaumeisters K o n-
w i a r z und des Stadtbaudirektors Behrendt aus, dér zurzeit
die Stadterweiterung bearbeitet. Den Kreis íreier Architekten
schlieBen die N.amen Theo Effenberger, Moritz H a d d a,
Gebhard U t i n g e r, Ernst May (den Direktor dér schlesischen
Heimstátten) und Carl-1 iermann R u d 1 o í í ein. Eine Sonder-
stellung gilt Johannes Martens, dér von dér Architektur
kommt und sich in den letzten Jahren als Leiter dér keramischen
Fachschule Bunzlau mit dér Gestaltung neuer Öfen bescháítigt.
, Wie in den meisten Stádten, welche unter dér Geldknappheit
leiden, leidet dér Stamm junger Pioniere unter dem Mangel an
Auftrágen. Deshalb ist es doppelt anerkennenswert, daB mán in
einheitlicher Haltung Stellung nimmt gégén die ami altén Kitsch
klebenden Elemeibe und den Versuch macht, bei aillen Bauten
den Inhalt moderner Lebensauííassung mit GroBziigigkeit in dér
Verwendung. des Vorkriegsmaterials zu vereinbaren. Schlesien
hat nicht den Fehler dér schlechtesten Kriegsbauiweise mitge-
macht, sondern stets versucht, mit geringen Mitteln rentable
Zweckbauten zu schaífen.
V.
An dér Gestaltung des Theaters sind nur drei Menschen
ihtensiv beteiligt: dér Maler Leistikow, dér Regisseur
B. A. Aust und dér Auitor dieser Zeilen. Versuche in kleinerem
AusmaB sind mit dér proletarischen Spielgemeinschaft in den
Jahren 1923/24 gemacht worden, nachdem im Jahre 1921 die
„Genossenschaítsbühne“ ein kurzes, ideel hochstehendes, íinan-
ziell unhaltbares Ende gefunden hatte. Von den geplanten Auf-
íührnugen gibt ein Klischee Kenntnis: zu Bernard Shaws
„Leidenschaít, Giít und Versteinerung“ hat B. A. Aust mit
Unterstiitzung des Malers Leistikow eine Inszenierung vocbe-
reitet. Zurzeit schweben Verhandlungen über die Einrichtung
einer Werkstatt íür íreie Theaterkunst, die sich eine Gruppé
eigenschöpferischer Kráíte heranbilden will.
VI.
Als reprásentative Musiker nennen wir die jungen schlesi-
schen Komponisten: Gerhard Strecke, Kari Sczuka, Her-
mann Buchal, Ernst August Voelkel.
VII.
Zu den jungen Dichtertalenten, welche unbeeiníluiBt von dér
Spháre „U1 i t z—K lábún d—-H errmann-Neiss e—G e-
brüder Hauptmann" sind, schaííte B. A. Aust Laut-
gedichte und starke aktivistische Literatur.
Vili.
Für Reklame gilt als Altmeister Erich Murken, in dessen
Geíolgschaít die Namen Arno H a r t w i g, Kurt A h r e n d t
und Adolf Retau-Schweidnitz zu nennen sind. Mit typo-
graphischen Neuerungen beíaBt sich Hanns Leistikow.
IX.
Das Kuinstgevverbe ist in Schlesien noch arg im Übelstande.
Ganz wenige Namen verbiirgen eine neue schöpferische Note.
Unter diesen nenne ich íür Textil und Stickerei: Margarete
H e i d r i c h (Görlitz), Liese T h o n (Rodewald), Architekt
Schönborn und Anita Ronge (Breslau). Spielzeug ver-
suchte Architekt Ernst May anregencl zu gestalten; die Stroh-
puppen und -tiere dér Gebrüder Konrad und Alfréd S c h e u
(Wüstendorf) dürften bekannt geworden sein. Für Innenraum-
gestaltung tritt als Verkaufsinstition dér Leiter dér „Hausr.at-
werke“, Architekt R ö d i g e r, mit unermüdlichem Eifer und
Streben nach Einheit ein. Ihm verdanken wir eine Reihe von
Ausstellungen, bei denen die Bekanntschaft mit Erzeugnissen
des staatlichen Bauhauses in Weimar und Keramiken von
Velten-Vordamm gemacht wurde.
X.
Das Ausstellungswesen war bisher auf zwei priváté Kunst-
austellungen beschránkt: die Galerié Stenzel und T re-
w en d t & G r a n i e r. Durch die Ungunst dér Zeit schlossen
beide ihre Pforten, und es wird dér Versuah gemacht werden,
in den Ráumen dér Ausstellungshalle des „Künstlerbundes
Schlesien“ und dér Kunstakademie stándige gemeinnützige Aus-
stellungen einzurichten. Die „Gesellschaft dér Kunstfreunde“
versuchte im Museurn dér bildenden Künste Gelegenheit zum
Einblick in junge Kunst zu gewahren; jedoch ist die menschliche
Spannweite hier eine sehr beschrankte. In Görlitz ist dér „Jaciob
B ö h m e - Bund“ im Wirken; in Oberschlesien besteht ein Kreis,
dér sich uim die Zeitschrift „Die Gáste“ gruppiert ihat. Auch
die gröBeren Stadte Schlesiens zeigen sichtliches Streben nach
Zusammenhang mit schöpferischer Kraft. Breslau besaB bis vor
kurzer Zeit einen Bund ftir zeitgenössische Kunst, „Die
Baistion“, an dessen Stelle nunmehr zwei Institutionen traten,
die in geschlossener Folge von Mitgliedern mit Arbeitsgemein-
schaft sich- als „I< ü n s 11 e r h i 1 f e“ und „Bund f ü r neue
Mnsik“ etablierten. Es ist zu wünschen, das den Bestrebungen
dér juingen Generation von seiten des Auslandes auf Grund dieser
Veröffentlichung das nötige Interessé entgegeng-ebracht wird!
Günter Hirschel-Protsch
VÖM WESEN DES BAUWERKS
(Vortragsbruchstück)
Sie habén gelernt ein Haus aufzubauen, Sie kennen den
Gang dér Arbeit, Sie kennen die zűr Verwendung kommenden
Materialien. Sie kennen die Verbande des Mauerwerks, des
Holzes, des Eisens und allé Einzelheiten dér Konstruktion. Sie
kennen die Arten dér Berechnungen zűr Bestimmung dér
Materi alstarke und habén bestimmte auftretende Krafte aufzu-
finden gelernt.
Sie sind sich aber vielleicht nicht bewuBt geworden, wie
wichtig diese Krafte für die Erscheinung des Hauses sind, Sie
fassen Ihr Wissen vielleicht nicht als Waffe gégén diese Krafte
auf, Sie habén vielleicht nicht das Gefühl, bestandig von diesen
Kraften bedroht zu sein. Sie befinden sich nicht in unaus-
gesetzter Anspannung und Aufmerksamkeit, sich zu schützen
und diese Krafte auch die kleinsten, überall im Geftige Ihres
Bauwerks zu erkennen und aufzuspüren. Sie sind vielleicht
nicht Entdecker genug, habén nicht alles, was in Ihnen ist, frei-
gemacht und Ihrem Willen gehorsam und schmiegsam.
Zűr Schaffung einer Harmonie aber ist das notwendig. Sie
müssen so gut wie das Körperliche auch das Geistige sehen.
Ein Haus ist nicht Anhaufung von Steinen, Kaik und Eisen alléin.
Das Matériái scheint tót, das Werk, das Haus ist Ihnen ein toter
Körper. Aber mit jedem Stein, den Sie zu einem andern fügten,
mit jedem Balken, den Sie an einen anderen reihten, ent-
fesselten Sie eine Kraft. Dieser scheinbar so tote Stein ist un-
lösbar an eine Kraft gebunden, Sie können seinen Körper nie-
mals von ihr trennen. Diese stumme Mauer lebt, sie arbeitet
wirklich, denn sie tragt gleichmaBig Jahr für Jahr die Lasten,
die Sie ihr aufbürden, jene gefügige Balkenlage bietet gleich-
mütig ihren Rücken denTritten von Geschlecht nach Geschlecht
Diese Gewalten leben in Ihrem Haus, sie . sind eínge-
schlossen, gefangen in seinem Körper. Aber wie jeder Ge-
fangene sich nach Freiheit sehnt, wie er das Verlangen hat,
seinen Kerker zu zerstören, so streben auch diese Krafte aus
ihrer Gebundenheit ins Freie, sie drangen entfesselt Ihr Werk
zu vernichten. Sie sind erbarmungslos, wild und unbándig. Sie
sind gefahrlich, denn sie sind unsichtbar. Niemals dürfen Sie
vergessen, daB sie da sind und leben.
Sie könn en sie wegwischen, auslöschen, waren sie körper-
licher Art, denn die Macht über die Körper ist Ihnen bedin-
gungslos g.’geben, aber sie sind Geist und den können Sie nicht
durch die Kraft Ihrer Hánde bekampfen. Die Waffen, die für
Sie Aussicht auf Erfolg habén, sind geistiger Natúr. Gebrauchen
Sie allé Macht und allé Kraft, die Ihnen geg'eben ist, denn Ihre
Feinde sind stark. Seien Sie auf dér Hűt, liegen Sie auf dér
Lauer, lassen Sie nichts autter acht. Nutzen Sie für jede Ihnen
feindliche Kraft eine Gegenkraft. Sehen Sie mit Sorgfalt alles
voraus und machen Sie die Fesseln stark. Wenn Sie dér Feind
überrascht, ist es oft zu spat und Ihr Werk ist zerstört. Das
kann nackte Wirklichkeit sein. Ein grober konstruktiver Fehler
genügt, Ihr Haus zusammenfallen zu lassen. Schlimmer ist ein
künstlerischer, ein geistiger Zusammenbruch, nicht nur weil er
tatsáchlich, körperlich, Jahrhunderte láng sichtbar sein kann.
Gehen Sie immer mutig in den Kampf, Sie dürfen niemals
sagen: dies ist unmöglich. Dies Werk, so wie ich es erdacht
habé, ist durch die und die Krafte bedroht, ich kann sie nicht
bezwingen.
Natürlich müssen Sie twissen welche Krafte Sie bedrohen
und wo sie auftreten werden, aber Sie müssen ihnen begegnen,
ein Mittel ersinnen, sie unschadlich zu machen. Nichts ist un-
möglich, wenn Sie nur das letzte von sich verlangen, wenn Sie
nicht eher sich zufrieden gébén, bis dér Weg zurückgelegt, bis
das Zieí erreicht ist.
Die Krafte, mit denen Sie es zu tun habén, treten natürlich
nicht ganzlich wild und regellos auf, denn sie sind an das
Matéria! gebunden. Aber je nach dér Art und Weise, wie Sie
das Matériái anordnen, werden sie sich auch sehr verschieden
zeigen. Es nutzt Ihnen alsó nichts, wenn Sie eine Reihe von
Schulbeispielen auswendig lernen und nun meinen, Sie könnten
jedem Zufall begegnen. Es kommt viel weniger auf das Wissen
an als auf das Können, historisches Wissen hilft Ihnen wenig
oder nichts. Sie werden immer gerüstet sein, wenn Sie die Art
dieser Krafte begriffen habén, wenn Sie begriffen habén, daB
dieses Nervensystem untrennbar zu einem Hause gehört, nicht
anders wie ein menschlicher Körper — Knochengerüst und
Muskeln — ohne Nerven tót ist. Sie müssen bis in die Finger-
spitzen hinein fühlen lernen, daB diese scheinbar tote Ruhe dér
Massen nur eine Spannung ist, ein sich im Gleichgewicht-
halten feindlicher Krafte.
Sie werden die GröBe des Meeres nur verstehen lernen,
wenn Sie unter seinem Spiegel, unter seiner Oberflache die
Tiefe, den Abgrund fühlen. Ganz ebenso mit geistigen Augen
müssen Sie das Haus sehen. Sie müssen sehen können, daB es
lebendig ist, und Sie müssen in seinen Spannungen sein Leben
suchen. Nicht nur konstruktív, auch künstlerisch.
Wenn mán die geistige Natúr dieser Konstruktion begriffen
hat, denn Stütze, Last, Spannung treten nicht nur körperlich in
Erscheinung, sondern sind auch geistige Begriffe, so wird es
nicht schwer sein, aus Körper und Geist einen beseelten Kőrper,
ein neues Drittes, das Kunstwerk zu schaffen, in dem die Zwei,
die dér Ausgang waren, nicht mehr zu trennen, sondern in ihrer
gegenseitigen Durchdringung Harmonie sind, die etwas völlig
Neues darstellt. Diese Bindung wird nur dann gelingen, wenn
Ihnen die geistige Natúr dér Konstruktion und die Material-
gebundenheit des geistigen Inhalts verstandlich ist. Dieses Neue,
Dritte zu schaffen, ist die Aufgabe.
Adolf Rading
11. 12. Hanns Leistikow, Glasfenster
13. Hanns Leistikow, Skulpto-Relief
14. Fritz Behrendt, Volksschule, Treppenhaus
15. Max Berg-A. Kempter, Grabkapelle Osswitz
16. Albrecht Jager, Villa, Vorderansicht
13
-
17. Adolf Rading, Saulé 19. Gebhardt Utinger, Wasserkraftwerk Stabelwitz I
18. Herbert Sprotte, Glasschrank 20. Róbert Bednorcz, Hauszeichen, Plastik II
21. Adolf Radnig, Villa
Max Berg - Breslau
In den letzten hiúidért Jahren schuf sich dér Mensch Hilfs-
miittd, die seinen Radius me.hr erweiterten, als sonst in tausend
Jahren geschah. Er wurde verwirrt und abhangig von áufíeren
Ergebnissen. Die Menge des Sekundaren erdrückte das eine
Primáre. 9. ,
Stehen wir im Anbruch, in dér Wiederkunft einer Frühzeit,
einer Erhebung aus Untergehendem, eiiner Zurechtsetzung dér
Lebenswerte nach ihrer nienschlichen Bedeutung?
Friihzeiten ordnen die Beziehung des Menschen zum Ewigeii.
Friihzeiten schöpfen Kraft, Werktátigkeit, neue Lebensform
aus Loslösung, Geistreinigung, Geistsammlung. Ihr Meta-
zentrum liegt im Glauben an den Geist, aus ihm Kraít, Liebe,
Verbundensein.
Zuriiok tritt: das Empirische, Fertige, Erstarrte, índividuelle,
Trennende, Vielfaltige, Ausweichende, Berechnende. Das Ge-
scheite.
Voir tritt: das Intuitíve, Werdende, Lebendiige, Überpersön-
liche, Einfáltige, Noiwendige, Ehrfürchtige. Die Ergriffenheit
dér Seele.
Die GröBe dér Frühzeiten ist ihre gesammelte Kraít und
Einheit, die sie vöm Grund dér Seele holt.
Wir zwischen den Zeiten Stehenden habén sie nicht. Wir
sind zerissen. Doch kündet sie sich an. Es sind Ansátze zu
spüren, Zeichen des Anbruchs.
*
Bergs Schaffen geht von den Impulsen des Friihzeltlichen
aus, bedeutet reinern Ansatz.
Üppigkeit und Fülle ist seinem Werk fremd. Frühwerk ist
knapp und einíach. Mischwerk nimmt überall auf, ist üppig, hat
Fülle oder táuscht sie vor. Spátzeit füllt. Frühzeit wirft alté
Fülle ab. Sie könnte nicht füllen, auch wenn die áuBere Möglich-
keit dazu da wáre. Sie setzt die Hautpunkte, umreiBt die GroB-
form. Sie schafít ohne Symbole, rein tekto-nisch, neuen Rhythmus,
Innen mit AuBen in Einheit. Will Klarheit in dér Anlage, Rem-
iiéit in dér Form, ist einíach, ungemischt, forint, vergeistigt die
Notwendigkeit. Dér Rest ist Weglassen.
Berg ist ein ernst aufs Ganzé Gehender. Eine groBe Tendenz
hat ihm das Kleine, Nurgeiallige, Witzige, Motivische ausge-
brannt. Er hat nichts mehr daniit zu tun. Er ist ernst bis zűr
Humorlosigkeit. Doch kommt dér Eindruck des Düsteren
nirgends auf. Die leichtschwingenden Glieder, die zárté Teilíorm,
die Lichtílut, das Luítige gébén seinen Weriken dinen heiteren
Ernst, eine einíach groBe Melodik, die an Hándel gemahnt.
Weil seine Werke musikalisch schwingen, daruim sírahlen
sie bei allém Ernst Heiterkeit aus.
Er veríallt nie in Altmonumlentalitat, er dimensioiniert nach
dem Matériái, er scheut nicht Dünne, er sucht Leichtigkeit, un-
gebrochene Linie, seine Monumentalitát hasiért mehr auf Kühn-
heit und Luftigkeit als auí Masse. Das gibt seinen Werken das
Schnittige, Ingemeurnahe, die Überwindung dér Schwere, die
Erhebung über das Stoífliche.
Seine Teilíorm ist gothisch zárt, das steigert die GroBform,
schafít MaB, macht Raum und Hülle licht und leicht. Seine Form
wird oft als unsinnlich, nüchtern abgelehnt. Das vollsaítig Sinn-
liche dér Form íehlt. Das ist ihm fremd. Er geht in dér Form
auí Aulflösung, Vergeistigung aus und verlegt das sinnliche Ele-
ment in Plastik und Farbe als den geeigneteren Medien hier-
für. Eine Zweiteilung, charakteristisch für die Impulse seines
Schaffens.
Er liebt nicht die Dammerung, er' liebt das Fluten des
Lichts durch die Ráurne, die leuchtende Hellfarbe. Licht ist ihm
tiefstes Bedürfnis. Er ist Orgiastiker des Lichts.
Er liebt nicht die stimmungsvollen Winkel, die traulichen
Ecken, er liebt die Weite, den stützenlosen, íreien Raum. Wenn
schrág die Strahlen durch seine Hallen flieBen, Lichtnebel uen
wéiten Raum in Zartheit, Leichtigkeit schwingen maciién, tritt
das, was Berg wiil, am symbolhaítesten hervor.
Bergs baumeisterlicher Ernst halt sein Werk íréi von allém
Kuinstgewerblichen. Er ist ein reiner Tektone, ein ungebroohener
Kubiker. Gleich weit entfernt von dér altén Romantík, die To.tes
lebendig niachen will, wie von dér neuen, die mit dér Konstruk-
tion kokettiert und die Form zum Ornament macht. Die Haltung
seiner Werke ist so, daB sie jenseits von dem stehen, was mit
einem Koníektionársausdruck modern genannt wiird. Durch die
Echtheit und Zucht ihres Wesens werden sie zwingen und
dauern. Sie können warten.
Breslau hat zwei Seelen, eine norddeutsch-preuiBische und
eine süddeutsch-österreiehische, die eine lebendig in. den goti-
schen Backsteinkirchen, die andere in den Jesuitenbauten. Bergs
Schaífen ist norddeutsch. PreuBisch. Jedoch nicht so boden-
standig, daB seine Bauten nicht auich irgendwo in dér Ebene
oder am Meer, in Holland, Danemark, Schweden, vielleicht sogar
in lEngland oder Amerika stehen könnten. Sie sind national von
Charakter und kosmopolitisch vöm Geist her.
*
Berg geht den Weg dessen, dér keine Kompromiisse macht.
Solche Natúrén habén viele Gegner. Zwei Dinge kann ihm auch
dér scharfste Gegner nicht absprechen. Das ist die Reinheiit seines
Wollens und die GröBe seines Könnens.
Seine Bauten habén Bedeutung, die dauern wird. Es sind
Werke, die für die Loslösung vöm ErStarrten, für gnoiBempfun-
dene Neuíorm, Klarheit, Reinheit, íür Rahmen und Hintergrund
neuen Lebens richtungweisend sind.
Paul Heim
Auszüge aus einem Briefe von
Max Berg an Paul Heim als Er-
ganzung dér Ausführungen von
Heim
Ich bin dér Meinung, daB jeder Mensch seiner Pflicht voll-
kommen genügt, wenn er in seinem Leben und seinem Wirken
die Eigenart seines Wesens, seiner Persönlichkeit so klar, rein
und einíach wie möglich zum Ausdruck bringt, unter Weglassung
alles Fremden, nicht Eigenen, ohne Rücksicht darauf, ob er in
allém Vollendung besitzt, auch ohne Rücksicht darauf, was die
anderen Menschen von ihm erwarten und verlangen. Mán kann
doch nur rein gébén, was mán in sich tragt, soll nicht gébén
wollen, was andere besser gébén können. Dazu ist ja das
schöne Wunder dér Vielgestaltigkeit dér nienschlichen Wesen-
heit, die in unseren besten gothischen Dömén in dér Geistig-
keit dér Architektur, dér Geistigkeit dér Sittlichkeit, dér Plastik
und Maierei so herrlich reiche Symphonien erklingen laBt, wie
sie in einem Menschen alléin garnicht zu erzeugen möglich, und
das gilt nicht nur für den einzelnen Menschen, sondern auch
für die einzelnen Künste.
Sie habén so viel von mir erkannt, dafi ich Ihnen zűr Er-
ganzung Ihres Erkennens gern noch etwas, was mir wesentlich
erscheint, mitteilen möchte. (Ich meine natürlich damit nicht,
daB Sie solches noch Ihrem Aufsatz einflechten sollen, sondern
nur Ihres eigenen Erkennens wegen.)
Ich stehe vielleicht deswegen so einseitig auf dem rein
Tektonischen in dér Architektur, weil ich in unserer Zeit überall
(trotz dér oft entgegengesetzten Worte) so sehr den Selbstzweck des
Motivischen, des Formalismus, des Geschmacklichen, des Ge-
falligen, des Witzigen usw. herrschend sehe, daB mir all dieses
zum Ekel geworden ist, weil ich den Verfall empfinde in dieser
Frechheit und Vordringlichkeit dér Form ohne Inhalt, den be-
zeichnenden Ausdruck unserer geist- und inhaltlosen, ober-
flachlichen, dekorativen, verlogenen, rationalistischen, materialis-
tischen und selbstsüchtigen Zeit, weil mir dies Wesen eine
Gefahr für die Menschenentwicklung, den Aufstieg aus dem
Tierischen bedeutet. Formalistisch nenne ich auch den, dér
GrundriB plus AufriB plus Raum nicht in erster Linie nach
Zweckerwagung gestaltet, die Zweckgestaltung dér Form-
gestaltung unterordnet. Es ist in mir ein heiliger Eifer, daB die
Menschheit auf den geistigen Weg, als Zweck ihres Daseins
gebracht wird. Ich bin nicht Asketiker an sich. Ich bin nur für
reinlichste Scheidung des Gehörigen vöm Ungehörigen; nach
meiner festen Überzeugung gehört Nur-Sinnliches nicht zu dem,
was durch Architektur darstellbar, oder vielmehr: es ist unge-
hörig zűr Architektur, wie es ungehörig zűr Mathematik ist.
Für mich. ist höchste Architektur kubistisch, mathematisch im
Grunde (Ágypten, Byzanz, Ravenna, Hochgothik). Sie kann mir
als im Sinnlichen stark empfindsamen und die höchsten An-
sprüche stellenden Menschen Sinnliches nicht übermitteln. Ich
lehne es als ihre Aufgabe ab, wo sie es versucht, habé ich das
Gefühl dér Schwachlichkeit, Unvollkommenheit, ja des Kümmer-
lichen, und ich halté allé Versuche dér Architektur auf diesem
Gebíete als gescheífert. ích empfinde solche Archítektur (z. B.
römisch - renaissance, Jesuitenstil, Dóm S. Marco usw.) als
Kitsch, als Versuche mit unzulanglichen Mitteln, die nur auf
banaler Oberflache dér Sinnliehkeit stecken blieben. Architek-
tonische Formengebung ist nicht geeignet zum Ausdruck des
Sinnlichen. Das kann Plastik und Maierei besser. lhnen soll
sie es überlassen. Priift mán genauer die Sinnliehkeit z. B. des
Barock oder des Rokoko, so findet mán, dafi es auch hier
(Kaisersaal SchloB Würzburg oder Klosterkirche Ottobeuren)
die Plastik und die Maierei (die Farbe), die Trager des
Sinnlichen sind, dafi aber auch in diesen Falién Plastik und
Maierei im Zusammenwirken mit Archítektur auf dem Gebiet
des Sinnlichen nur dekoratív auf dér Oberflache des Prunkenden
bleibende Eindriicke von Freúderauschzustanden hervorrufen, die
auch nicht entfernt an die die Seele aufreifiende und erfüllende
Tiefe dér vergeistigten Sinnliehkeit einer friih-christlichen,
romanischen oder gothischen Kirche heranreichen. (Appolinare
san classe, San Vitale, Reichenau, Marienkirche Krakau, Dóm
zu Nauenburg). Lie starke Kraft dér Sinnliehkeit in dér Farbe
dér Glasfenster dér mittelalterlichen Kirchen, dér Mosaiken, dér
byzantintech-frühchristlichen Maierei und Plastik, dér ranemischen
und gothischen, auch dér agyptischen Tempel und dér Pyramiden,
die höchsten geistig-sinnlichen Wirkungen — und auf die kommt
es an sind auch auf dem Gebiet dér Maierei und Plastik
nur da geschaffen worden, wo zugleich diese Trennung in dér
Archítektur durchgeführt wurde (obengenannte Zeichen und
Bauten, Agypten, frühchristliche Zeit, Mittelalter), und wir stehen
jetzt wieder vor solch einer Zeit. Die Jahrhunderthalle soll sich
einreihen in die Bauten, die darin voranmarschieren. Hierdachte
ieh mir den starksten sinnlichen Ausdruck in die Farbigkeit und
Linienführung dér Glasfenster in farbiger Plastik dér Zwickel
und farbige Behandlung dér Decken usw. gelegt, um dann Vor-
bereitung und Rahmen für die die höchsten geistig-sinnlichen
Wirkungen im Menschen hervorzurufende KunstderTöne und dér
Sprache, dér Musik und Dichtkunst, zu werden. Sind auf diesen
Gebieten menschlich künstlerischen Ausdrucksvermögens nicht
viel reichere, tiefere Entfallungsmöglichkeiten des Sinnlichen?
Warum soll da die Archítektur et-was mitzumachen versuchen, das
im Verhaltnis zu den anderen Künsten nur ein Pfuschen sein soll.
Ihr sind doch andere wunderbar geistige Möglichkeiten gegeben,
die nicht auf dem Gebiet des Sinnlichen Hegen, aber auch das
Empfindungsleben zutiefst beriihren, die göttlich geistigen Ur-
sprungs sind, da aus dem Kosmischen Kjrafte dér Wahrheit und
Liebe iströmen.
Für mich ist in dér Archítektur die Erfüllung des Zweckes
oib Kult oder Bedürfnis von unantastbarer Heiligkeit. Deswegen
wurde mir Licht bei den meisten Bauten zum gestaltenden
Prinzip. Nach dem Zweck hat sich die Raumgestaltung zu voJi-
ziehen. Im Mannigfaltigen dieser hat sich die Eríindung zu
zeigen, nicht im Formalen. Das Formale hat sich als Emp fin-
dung tragenden Ausdruck aus dem tektonisch-konstruktiv Ge-
fundenen zu entwickeln, ohne daruit sagen zu wolíen, daB es
nicht auch rückwirkend dieses gestalten kann! Hat es sogar zu
tun. Aber nicht die E r findung, sondern die E mi p findung ist
bei dieser Gestaltung die Leitende. Erst das macht das Werk
zum Kunstwerk. Aber in unserer Zeit des Selbstzweckformalis-
mus, dér Originalitatssucht im Formalen ist gröBere Strenge und
Zurückhaltung erforderlich als zu Zeiten dér strengen Scheidung,
die den geistigen Gehalt dér Welt als das Wesentliche und
eigentliche Erkennen und Betonén, und dann auch von selbst
ausdrücken. Deswegen soll te n wir uns heute lieber zu viel dem
Ingenieur zuneigen, da wir doch' zu viel am Tapezierer kleben.
Abhauen i n uns sollen wir allé „Verzierungen“, allén kaleidos-
kopartigen, kunstgewerblichen Kleinkram.
Dies Erkennen gehört für mich auch dem Licht, das die
Welt zu durchfluten hat. Licht ist Erkennen dér Wahrheit, ist
Weisheit. Und nun komimé ich zu dem Wichtigsten: zum
Religiösen.
Alles ÁuBere hat für mich nur Ausdruck des Innern zu
sein, hat nicht Selbstberechtigung an sich. Ich sehe das Gött-
liche (das Gute) im Zusammenhángeii, Zusammenwirken (einer
für die anderen) dér Welt in Liebe nach einem Plán dér Weis-
heit und Wahrheit, das Luziferische, Teuflische (das Bőse) im
Selbstgottwerdenwollen, im Aufsichalleinstellenwollen, für sich
und das erweiterte Ich die Fainilie alléin arbeiten und wirken
wollen, weil es dem göttlichen Gesetz dér Liebe widerspricht.
Ich sehe in Gott, nach dér Lehre des groBen Mystikers Svenden-
hurg, die Vereinigung von Wahrheit und Lieibe; aber die Liebe
ist das GröBere. Ich sehe in Jesus Christus das Höchste Menscn-
Fleisch gewordene Prinzip dér Vereinigung von Liebe und Wahr-
heit, von Gott. Im Erkennen und Durchdringen dér ganzen sinn-
lichen Welt durch Wahrheit und Liebe sehe ich das Ziel dér
Vergeistigung des Menschen, dér Welt, die Auferstehung des
iFleisches. Die sinnliche Welt nicht als Selbstzweck, sondern be-
herrscht und durchdrungen vöm Geistigen (Liebe und Wahrheit)
erhebt auch die Genüsse des Fleisches in Wonnespharen, von
dérén Schönheit und Lusthöhe die Vergötterer dér Sinnenwelt
des Ichs keine Ahnung habén. Darüber lieBe sich noch unendlich
viel sagen.
Ich sehe alsó nicht in einer Abwendung von dér Sinnen-
welt (Askese) geistige Entwicklung; im Gegenteil, ich sehe
darin Enígeistigung dér Seele, Krankhaftes, sondern ich sehe aas
Gesunde in dér Indienststellung dér Sinnenwelt;, in das Geistige.
in dér Durchdringung dér Sinnenwelt durch das Geistige, den
Weg zu Gott. Das Sehnen und Suchen nach dieser Erkenntnis
hat mich auf Irrwegen des Lebens nie verlassen. Nachdem ich
sie gefunden, glaube ich ín dieser Erkenntnis und im Gestalten
des Lebens nach dieser Erkenntnis nicht nur für mich, sondern
für jeden Menschen und die ganze Menschheit den Schlüssel
zum Gittek gefunden zu habén. All dies, miéin innerliches Sehnen,
Suchen, Irren und Finden von Gott (Liebe und Wahrheit als
Trager dér Welt), dér Glauben an Gott, seine geistige Leitung
dér Welt, an eine jenseitige, geistige Weiterentwicklung des
Menschen wird natüriich auch in meinen Bauten als meine Reli-
giositat enthalten sein, ist wohl das, was Sie als die ,,einfach
groBe Melodie“ empfinden, „die an Hándel gemahnt“. Die Sonne
ist Tragerin von Licht, und Sonne in dér auBeren Welt ein
Symbol von Weisheit und Liebe. So wie die Sonne mit Licht
und Wárme die Welt durchdringí und erhellt, so soll Liebe und
Weisheit die Menschheit durchdringen, erhalten, höher führen.
Wenn die Menschen die Wahrheit dieser Erkenntnis aus meinen
Bauten herausfühlen werden, so habén diese ikren geistigen
Zweck erfüllt.
Max Berg
Konstruktivismus und Dynamik
Konstruktivismus ist die formale Ausdrucksweise körper-
licher Starre nach logischen GesetzmaBigkeiten. Dynamik ist
das Prinzip bewegter Ruhe in dér Übertragung von Raum auf
Zeit, Flache auf Raum, Fláche auf Zeit. Dér Zusammenhang
von Konstruktivismus und Dynamik ist nur durch Vitaiitat,
Rotation und Mechanik lösbar. Sonst bleiben dér Raum, Flache,
die Zeit pathetisch, bewegt erscheinend, so „als ob“. Die Ge-
setzmaBigkeit von Raum, Flache, Zeit liegt begründet in ihrem
gegenseitigen, zwingenden Verhaltnis.
Die Elektromechanik Lissitzkys ist dér erste Schritt zűr
Überwindung des tótén Raumes. Auch Táti in s Versuche
(Denkmal dér 3. Internationale) müssen als Synthese dér drei
Polaritaten an dieser Stelle genannt werden. Die Forderung
welche Kurt Schwitters durch die „Merzbühne" stellt, ge-
hört in begrenzten Stellen ebenfalls hierher.
Günter Hirschel-Protsch
6EDICHT
ich sitze verquer durch den raum
baumloses astet und gilbt
ich lasse den raum
und schüttle den raum
und bebe den raum
und höhe den raum
leere stöhnt
leere weitet
leere fruchtet
Angst
(Hispro)
GEDICHT
Dér Mond hangt wie eine Bühnendekoration am
Hímmel
Allé Menschen lachen aus Schmerz vor dér Ein-
samkeit
Mein weisser Hund küsst mich
Ich winsle
Gelb rollt mich die Erde zu
(Hispro)
22. Max Berg—L. Mooshammer, Wasserkraftwerk „Siidoder" —
23. Adolf Rading, Hauserblock, OraninenstraBe (Vorderansicht)
— 24. Max Berg—Hans Poelzig, Ausstellungsgebaude, Jahr-
hunderthalle, Fliegeransicht — 25. Max Berg—Albert Kempter,
Wasserturm, Modell — 26. Hans Leistikow, Kachelflillung
\
58
Szomorúságot összetörni a szívben meg nem épített
terveim s ó távozó barátaim a reggeli vonatok
ablakaiban
a gyűlölet itt van de az erdő felkuszott az ég kötelein
a fény közelében tartózkodunk
leheletedben érzem a józan ember részegségét
örvénylés a halanték körül s a megsebzett szarvas fájdal-
masan bőg a csöndben a megfeketedett tüzek alatt
szomjúságom
kiöntöm mint a megülepedett vizet a dolgok beszélnek
hozzám s nem tudom ki vagy s hogy fehér vagy
vörös-e a kapu ami becsukódott mögötted
nem kell hogy a varázsló kezei érintsenek asmerem a
vihart ami az éjszaka slepjében kisért
forgólépcsök ahogy a színházakban kívánják s a tőid-
ből kiszakadnak a csillagok gyökerei
hideg fémek siklanak szemeid mélyén
egy ember fölérkezett a hegyre
az ágakon látni ahogy a vér megfagy
59
Fiatal lány alszik az éjszaka mélyén az elsülyedt
vánkoson alszik gyantamezőket lélegzik
vérengző állataival a moziigazgató elvonult a
horizonton
ismeritek a kérdést ami a szemek kutjából emel-
kedik föl
kisgyermek a kerekek előtt kinyitott szárnyakkal
szerelmünk árnyékát legyezzük kiáltásod át-
töri a falakat
igy törüljük le a táblát amire életünket rajzoltuk
nem tudjuk merre visz a hajó amin ülünk
egy felhőrongyra van feltéve minden
nyugtalanság átvérzett köd
beszélgetek veled az elvonult színben az éjszaka
vastraverzeiben és a telefonkagylók zúgásá-
ban
egy vörös hajú fa nő föl a lány ablaka előtt
tenyereimen átszűröm a világosságcsöppeket
lábaink alól
naphorgonyok emelik a tavaszi földet rokonaink
a kiengesztelhetetlen vadászok és a kormány-
rudak kezelői
60
Fölemellek hogy lássanak kőből vagy te elrejtett
karmokkal és fényerekkel a homlokodon
a hang és szín törvénye nem idegen nekem és
meghatározza előttem a tájat
lassú mozdulások az unalom f lhői esőznek
ellenségeink átlátszó tagokkal ülnek a kanálisok
rácsain
megzsufolt pillanat
a harcok trombitái összetörtek
anyja mellén kövéren csüng a magzat s k tudja
mi lesz belőle
a könyörületes ábrázatot keresem akit valaha jól
ismertem gazdátlan tányér az asztalon a fa
hegyén egyedül él a madár és fekete éneket
sir
nyissuk ki az ablakot ahonnan a győzelem em-
bereit látni
összetartozás szavai kikelnek a homokban
mellettem vagy és a tied vagyok énekelj a sötét
házak között isten bárányai menetelnek
Kassák Lajós
HANS SUSCHNY
Középen áll a nagy hegy
két fogantyúja van és elektromos óramüve
minden este jön a babasszony és felhúzza
akkor ő elvándorol a hideg síkságra az éhező
kertészekhez
átmelegiti őket forró gyantájával
reggel fáradt 2 méterrel alacsonyabb
és egész nap csúcsa felépítésén
dolgozik
Alitok a nagy mezőkön sárga karjaitokkal dél-
zóna végtelen fái
törzseitekben néger gyermekek nőnek és
zabolátlan testvérkéik nyitott szemekkel
mióta az átlátszó üveglapok a sivatagok és kis
erdők mély árkaiból bugyognak
azóta a vakok és szegények puha kéreggyürüi-
teken felkusznak a nap tiszta fényébe
fehérek a ti gyökereitek, fekete a mézetek és
sárgák az ötlevelü magvaitok
Kéreg vagy testem körül mely a homokbuckán áll
két fényes lap között megyünk és keressük szem-
lámpáink csomóját
lábaink alatt forognak a mezők és barna uccák
tölcsért futsz a nedves földbe
kúthoz viszed a fénykorsót és ledobod
lenn a fekete tükörben látom gyermekarcod
Ford: Gáspár Endre
Az eldologiasodás
és az uj művészet
A proletáriátusnak, mint társadalmi típusnak jellegét
Marx hátrahagyott müveinek második kötetében a követ-
kezőkben határozza meg: „A proletáriátust a kapitalista
társadalmi rend termelte ki magából. A tőkés osztály
szakadásával a proletariátus is elszakadt az emberséges-
ségtől. A különbség csak az, hogy mig a tőkés osztály
ebben az eltávolodásban jól érzi magát annak fentartá-
sára törekszik, hisz a hatalmát köszönheti neki s lát-
szatra kiéli benne magát: addig a proletárt tönkreteszi
ez az elembertelenedés, amelyen nem tud változtatni s
ami őt állati sorba taszítja le. Az „eltávolodás" (Selbst-
entfremdung) amiről Marx beszél, a termelési rend struk-
túráját tükrözi vissza, annak az áruprodukciónak rend-
jét, amely tökéletesen eltakarja a mögötte rejlő emberi
viszonylatok valóságos mivoltát... Megváltozhatatlan-
nak tetsző vonatkozások rendszerébe születtünk bele,
egy „második természetbe", amely épp oly kérlelhetetlen
törvényekkel uralkodik el rajtunk, mint az első. Ez a
„második természet" a termelési rend munkavilága, mely
egyforma szigorral kényszeríti törvénye alá a tőkést csak
úgy, mint a munkást. Ez a rend s a föléje épített morál
a tőke érdekében, a munkás ellenében s a meglévő álla-
potok fentartása érdekében működik: szerepének legfőbb
bizonyitéka, hogy morálját, tudományos köntösbe öltő-
\
.——
n Q
a «
• cr ®
o w
p. 3 o
0) X a 09 »o VI
c IA ÍD ÍD •n c 33 Q)
ÍD (a 3 CD 3 3 0) 3 3 * c: 3 IA ** ■A x» c ■a VO 3> ffi ö 0
u Sr w C 3 ÍŰ z 2 \A U ID ÍD (D • X «■ 0 ID 3 0) CT ÍD K) Ül 0) O- ÍD 3 3 3 ÍD i VI sr
ÍD 3 íd M 0) X 3 Q. a VI CL
27. Hanns Leistikow, Aquarell, Spruch des Angelus Silesius — 28. Ernst
May, Einfamilienhaus — 29. Adolf Riding, Villa, Vorderansicht — 30. Hanns
Leistikow, Kachelfiillung II III — 31. G. Hirschel—Protsch, Bühnenkonstruk-
tion „W. U. R.“ — 32. Hanns Leistikow, Plakat — 33. Hanns Leistikow,
Konstruktion I — 34. Max Berg—Richard Konwiarz, Jahrhunderthalle, Innen-
aufnahme — 35. Albrecht Jager, Villa — 36. G. Hirschel—Protsch, Tusch-
zeichnung — 37. Adolf Rading, Villa, RUckansicht
zott előítéleteit, esztétikai Ízlését, de légiókként az elet-
benállás hogyan mikéntiségeit (szubtilitások, amik gya-
kran fel-sem jutnak a tudatosulásig): a proletáriátus a
maga helyességeinek tekinti (ott, ahol nem elemeztetnek
kíméletlenül szét), holott e látszólagos semmiségek teny-
észtik ki magukból az érzelmi behódolás, áhitatos pasz-
szivitás és a reakció bacilusáit.
A proletáriátus feladata, hogy az ember visszadassék
az emberiségnek, politikailag: az osztálynélküli társada-
lom feltételeinek megteremtése. E nagy történelmi misz-
szióra naponta rácáfol a robot, az érdektelen, örökké
egyforma élettempó. Ezt a kiáltó ellenmondást világította
át Marx prófétikus történelemfilozófiája. A munkás napi
élete dialektikus: egyfelől ő támasztja meg mindennap a
maga kezemunkájával a fennálló rend életalapját s más-
felől épp e munkával sietteti a bukását is egyben. így él
a munkás egyfelől a legszörnyűbb jelenben, a kapitaliz-
mus profitmolochjának minden nap abszolút valóságá-
ban s igy él másfelől a felérzett végben, melynek tudása
a nehéz időt átmenetté, úttá, naggyá és magasztossá szub-
tilizálja. Marx óta a munka interpretálása változott
meg míg az utópisták a nyers valóságot látták
csak s mely igy abszolutizálva kétségbeejtő, vagy a leg-
kiáltóbb méltánytalanságok enyhítésén buzgolkodtak
vagy kilátástalan lázadásokba kergették bele a munkás-
ságot: addig Marx a helyzetből kiolvasta a fejlődés ten-
denciáját. És Marx óta az osztályharc értelme és gyakor-
lata nem az egyes munkás hogylétére irányul légióként,
hanem az osztály megszervezésére, hogy mint olyan, a
fejlődés tendenciáját tudatosan is siettesse és eredményei,
ha itt az ideje, készen találják.
Azok az írók, akik témájukat és inspirációjukat a pro-
letariátus életvilágából merítik, világnézetileg s hozzá-
állásukban ritkán jutnak csak el azzal egy magasságba. A
legtöbben, s mennél inkább művészek, a szónak régi, im-
pressziós értelmében, annál inkább a proletariátus aktuá-
lis, külsőséges életét érzik fel a legközvetlenebbül. Az
ilyen művésznek nincs más választása, mint a legsötétebb
naturalizmus színei után nyúlni. De kiknek ir akkor?
Zola s a polgári társadalom nagy epikusai színeket és
szagokat kerestek s erejük a visszaadó erő romantikus
túlzásaiban mutatkozott meg. De érdekelheti-e s nyujt-
hat-e valamit a proletariátusnak magának unt külső éle-
tüknek akármilyen megrikató felmutogatása? Neki nem
reveláció, ő tudja legjobban, hogy mint egyén még csak
nem is „érdekes" hanem pária s értékessé s egyáltalán
emberré csak az teszi, ha egyesül az osztályharcban. A
proletariátus époszának nincs hőse: azaz egy absztrakt
fogalom a hőse: a munkásmozgalom.
A közvetlen életábrázolás tehát nem megoldás, mert
a munkásnak nincs és nem lehet jelentős szubjektív
élete. (His mije szubjektív, ha nem a bajai, a gondjai
s még azokban is milliókkal osztozkodik — egyébb, szub-
tilisabb felérzésekre nem narad ideje): A naturalisztikus
regény tehát a legjobb akarattal sem adhat egyebet, mint
mechanizmusok között lejátszódó, sötét és Íztelen triviali-
tások sorozatát (amennyiben csak azt ábrázolná, „ami
történik") de nem megoldás a másik sem apróiét k u 1t
híveinek irodalma, akik tudatosan a munkásmozgalmat
és nen a munkást állítják lyrájuk vagy epikájuk középpont-
jába.
Ezeknek elbírálására elég ha a következőket idézem:
„Ist es nicht merkwürdig, daB dér kommunistische
Fiihrer Lenin voller Geringscüátzung sich von Gedichten
ab merjcet, in denen jedes dritte herausgeschrieene Wort,
wie Revolution, Proletarier, Kommunismus — ihm doch
vertraut kiingen muB? ... Nein, es ist nicht merkwürdig,
im Gegenteil es ist natürlich und gesetzmáBig." (Los-
sowski: Warum Lenin Puskin liebte?) Mert hiszen nyíl*
vánvaló, hogy a gesztus, a barrikádokra hívás, a lelkesü-
lés csak romantikus frázis egy olyan mozgalommal kap-
csolatban, amelynek legfőbb ereje a tudatos célrairányu-
lás, az évtizedekre beállított lassú s megfontolt avance s
amelynek frontja többnyire a gazdasági harcok drámaiat-
lan terepén folyik le hurrák és attakok nélkül. (Illetve az
atiakok többnyire egyoldalúak.)
A költészet hivatása — s a mi időnkben fokozottab-
ban az — hogy az ember és ember, az ember és a ter-
mészet összetartozását minden széthasitottság és eltár-
gyiasodás ellenére is újból és újból dukumentálja. Ez az
összekapcsolás az, ami az igazi művészetet oly naggyá
teszi: mert az igazi művészet nem állhat meg annak az
ábrázolásánál, ami csak pusztán van, hanem meg-
csinálandó; nak érzi azt is, aminek lennie kell,
amit az értelem és a kedély kiegészitésképen rá képes
építeni a még nem kész világra. A mesterségesen körül-
szabdalt tárgygyal a költő már aláveti magát a részletek
uralmának, korlátot emel legfőbb célja: a kozmikus egy-
ség feléreztetése elé. A téma egészen más feladat elé állít-
ja az alkoiót. n int az inspiráció: n ért a maga manifesz-
tációja helyett — ami annyit jelent mint azember mani-
fesztációja — most a természet egy kiválasztott darabját,
egy gondolatot vagy egy érzelmi megkülönböztetést kell
minnél megkapóbban, minnél szónokibb eszközökkel ki-
különitenie magából.
A teljes eltárgyiasodás, a költészetnek, mint egyszerű
élet megnyilvánulásnak teljes kiforgatása azonban akkor
kezdődött, amikor a költői hajlandóságot, mint képessé-
get épp úgy kisajátította a termelési rend, mint ahogy
kisajátította a munkás testi erejét, a feltaláló szellemi
képességeit. Ettől a pillanattól kezdve a költészet épp
annvira ipar, mint az emberi termelés bármelyik ága. A
témák egészen eluralkodnak a lényeg felett, az esztétikus
pedig a közvetítő szerepében szabályozza a termékek
ázsióját, kiállítás és külszín szerint s kritikájával gondos-
kodik a termelés nívójának fentartásáról, hogy a közön-
ség úgy kvalitásban, mint változatosságban a pillanatnyi
Ízléshez híven, a legmegfelelőbb árut kapja kézhez.
A költő — mint a termelési rend egyik, kevés fontos-
sággal biró eleme — épp oly kevéssé vonhatja ki magát
az esztétikai tér i eléstörvények szabálya alól, mint ahogy
senki nem teheti túl magát a kapitalista ideológiai struk-
túra eltárgyiasitó törvényein. Legfeljebb küzdhet ellenük
egy-egy forradalmi alkotással. Ezeknek a művészeti for-
radalmaknak a jelentkezése mindig egy-egy áttörési kísér-
let: sikerül-e manifesztálni magunkat a szavak, fogalmak,
frázisok megpodvásodott körzetén keresztül!
Az uj költészet nem utánozza az életet külsőségeiben.
De nem is tagadja meg, mint a szimbolizmus, mely az
által, hogy álmokba sejtelmekbe és legendákba menekült,
negative, a nem-tudomásul-vétel gyávaságával még félel-
metessebben merevebbé és változtathatatlanabb valósággá
éreztette a valóságot, ami elől megfutamodott. Az uj
költészet radikális kitörés, amennyiben a béklyókat fegy-
verül használja fel. Az uj vers a nyelv megkövült gondo-
latkavicsait a maga vízióira használja fel úgy, hogy nem
törődik vele, mit szolgáltak eddig s mire alacsonyitotta
le őket a társadalom. Minden szó, amit valaha ember
kiejtett, egy-egy ősmanifesztáció, amiben minden későbi-
nek a lehetősége benne foglaltatik. Ilyennek fogja fel az
uj vers a szavakat. Minden szó végtelen és naiv, mint az
alapjelentések. És ahová a szavak mutatnak az nem gon-
dolat, nem is érzés, hanem egy nyílt embertartalom. Az
uj vers ilyenformán tisztára dinamikus erők megnyilvánu-
lása és értelmi elemzéssel legfeljebb csak megközelíthető.
Németh Andor
3
$
44
38. Wilhelm Anders, Doppeltheater — 39. Hugó
Leipziger,Wettbewerb, Ulmer-Miinster-Umbau-
ung — 40. G. Hirschel—Protsch, Bewegungs-
bühnenkonstruktion — 41. Wilhelm Anders,
Doppeltheater — 42. Margarete Heidrich, Stik-
kereien — 43. G. Hirschel—Protsch, Tusch-
zeichnung — 44. Wilh. Anders, Geschaftshaus
1
6.
Az idegen reggel érkezett a tengerhez. Csónakba
ült. A sziget 2 órányira volt de csodálatos módon senki
sem volt rá kiváncsi soha. Hangok és színek estek szét
a levegőben mint a legyező. A halak kék sugarakon a
napig emelkedtél?1 fel. A falu lakói erősek voltak és hason-
lítottak egymáshoz. Lányok néha a tengerpartra jöttek
és hajnalig táncoltak. Egyetlen egy sem volt közöttük
szomorú.
2.
2 hét múlva jutott csak valakinek eszébe a csónak.
Napok megmagyarázhatatlanul teltek el, azonban egy
égő bélyeg átütött mindenen. Nyugtalanság. Keresések.
De minden egy többé kibonthatatlan pontba gyűlt össze.
Az asszonyok titokzatosan mosolyogtak egymásra de
a férfiak ebből semmit sem láttak. Érthetetlenül állottak
egy csomó idegen virággal szemben. Lányok hagyták
az idő teljesedését múlni mert nappal és éjszaka folyton
változott a földön. Bizonytalan és különös híreket le-
hetet ebben az időben hallani. Városok önmagukat
pusztították. Gyűlések összeütközések és tűzvész. Vala-
- hol 7 katona holteste hevert az uccákon.
3.
2 bányász jött a nap felől ahol a hegyek élnek.
Éjjel volt csak a csend és viz látta a csillagok vonulását.
2 kerék, az egyik gyémántból volt s a másik agyagból,
forgott egymás mellett szüntelen. Hirtelen a 2 bányász
azt mondta egymásnak: testvér de ennek nem volt igy
semmi értelme. De egy virág nyílott ki egyszerre erre a
szóra és a mértföldkövek kivilágosodtak. És minden
sokáig igy maradt. Ők megálltak a tengernél és a
végtelenség egybeolvadt a határokkal színek a tengerrel
hang a csenddel. Egészen hajnalig. Akkor egy nagy
szinfóniával emelkedett minden a naphoz. Senki sem
tudott erről soha semmit.
4.
Azután 4 napig esett az eső. Fák széttárulíak és
összecsukódtak s a kövek csodálatos módon megöreged-
tek. Egy ház mely nem volt messzebb a tengertől mint
50 lépés beomlott és mindenki látta mikor egy kék és
piros madár énekelve kirepült a vízből. Egy oszlopot
találtak a forrás mellet mely fehér volt és gőzölgött.
4 oldala különböző szintire volt festve és a vége meg-
szenesedett. Azután látták meg hogy márványból van az
egész de rendeltetését nem árulta el semmi. 2 szarvast
láttak ugyanebben az időben az erdő felé haladni. Még
sokáig csengett a virágok kórusa. Éppen déli 12 óra
volt.
5.
A napok egy fényes átlón haladtak és az elkülön-
üléseknél szétnyíltak és megsokszorozódtak. Minden
együtt élt és az esték gazdagok voltak a folytonosságban.
Nem vette észre senki mikor egy mélyszemü asszony
egy lett az éjszakával. A világosság oszlopokban volt
és többször megfordult. Nevetés mint egy megfoghatat-
lan háló úszott a falu felett és a lányok gyakran reggelig
bennefeledkeztek. A szigetről kék sátrak nőttek a na,p
felé. Mintha az alapelemek megkeresték volna egymást
és összebarátkoztak. Széles szallagok feküdtek egymás
mellett a réten a sötétségben.
Mikor a második asszonyt nem találta meg senki
egy hangszer szólalt meg gazdagon és a hegyek még
sokáig énekeltek. 4 egyforma téglalap volt kifeszitve
körül — aranyból voltak és eszüstből voltak — és
kontaktusban állottak az idő minden változásával. Ám
most mindenki meg mert volna rá esküdni hogy tiizből
van az egész. A Messzeségből visszatérnek a madarak
ne énekeljetek lányok ne énekeljetek lányok. Sávosan
áthömpölyög a szin és illat. Városok drótkötélpályákon
remegnek és piros eső hullik a fejekre. Egy kimaradt
ima hamvad a tűzön. Internácionálé! Munkások lázzal és
fegyverrel és minden átfordul és megmutatja magát a
föld meleg életében! Madarak torka fényesebb mint a
szomorúság. Együtt járhatunk nyugodtan senki sem talál
ránk.
7.
Törvények megszólaltak egy reggel s a hangok
magukbafogadíák a törvényeket. Anyag mély és lemér-
hétetlen mindent felfogott tulajdonságaiban. Sugarak
megmutatták a távolságok útját ám minden vándorolt
tovább. Ahol egy hagy fényes pont izzott örökké. Ide
érkezett minden hogy fololdódjon és újraformálódjon
önmagában. Éjjel fűrészek lámpásai világítottak és nem
volt éjjel. Nappal színek és csillágok változtak körökben
és nem volt nappal. Formák és születések között éltek az
emberek. Tavaszok jöttek és azt mondták: virágok fényes
levelei alatt keresd az életet. Órák őrülten forogtak haj-
nalok fáradtan leporlottak. Teljesülés roppanás csend.
Egy kibontott vágy megy tovább négyzetes kőlapok
felett. Mélységből felmerül a fény és meghajol. Még
minden messze van. Folyók kövek sebesség. Platina fü
kegyelem. Ami kioldódik lassan egy lesz az iránnyal.
Ami felrepül megszabadul a kerettől. A hideg éles a
meleg éles a viz éles. A négyszög lassan feloldódik a
körben. Sok minden elfárad s a mező lélegzik. Hallani
a vas és növény ébredő versenyét. Nappal és éjjel áhítata
száll a föld felett és megtermékenyíti azt.
8.
Viz föld és levegő. Városok vörös tornyai szét-
usztak a levegőben. Tenger tenger. A szigeten csodákat
és tüzet lobogtak a zászlók és a fejek. Hónapok végtelen
főradsága egy csillagot gyújtott meg valahol. Zenében
játszott a nap. Egy kunyhó fából volt és piros madarak
repültek ki belőle szüntelen. Csak a gyertyák sírtak sza-
kadatlanul. Nagy bordó drapériák vonultak a térben és
megszólaltak a harangok. Este valaki egy összetört
csónakra bukkant.
9.
Egy meglódult tudat keresett egyensúlyt a minden-
ségben. Emlékek hihetetlenül kiviritottak a viz éppen az
ablakokig ért. Egyszerre mindenki tisztába lett minden-
nel. A falu mellet magas ut épült és fénylett és zengett.
Ünnep és hajnal csokrai forrtak össze és egy átlátszó
sugarat dobtak minden ablakba.
10.
3 lány állót egy sziklánál. Az este bordó színeket
öntött ki magából az énekek kettétörtek és meghaltak a
vízben. S a szikla felemelkedett mint egy mágneses csillag
és nagyobb volt mint a tenger és az este. A sziklánál
pedig 3 lány állott. Hallani lehetett amint az évszakokon
1
áthúzódnak a madarak. Hallani lehetett midőn a fák meg-
roppantak. Hallani lehetett mikor a színek megindultak
az estében. Egy sziget opál képe úszott kivilágítva a
föld felett a falu tornyai felé. Egy zászló és gyökerükről
elszabadult fűszálak. Hó és könny a szivek énekében s
a szemek mélyén tükörbe hullott sötét nap. Lányok só-
haját elnyelik az évek. A harmatos ezüst elsülyedt ahol
az idő szétnyílt. Egy tekintet még sokáig önmagában
állt a levegő élő sodrában. Nagy kristályos kerekek
mentek egymás után végtelenül. Egy kinemmondott szó
piroslott elhamvadt évek partján. Lányok születtek egy
elmosott falu emlékein és meghaltak. Sokan a hajnalban
tűntek el örökre két mélyrenyilt szemet látták ott kiapad-
hatatlanul. Még élt a szomorúság és a reggelben
platinagömbök úsztak kibonthatatlanul. Ének hever a
mezőkön és a házakban duzzad a világosság. Üveg-
lábakon jár a szél a végtelenség felett.
Tamás Aladár
Mély szárnyaim közül válogatok
este van, megérkezett a holló
a házak összenyomták az utat egymáshoz léptek
kétszer emeltem fel intön karjaimat
komoly ember vagyok szekrénybe zártam világos
ruháim
A lépcső alján barátommal megálltam
Ő átlátszó szemekkel nézett széles homloka van
hátul három nő beszélt
Elájultam engedjetek a tengerre
Az egyhangú menetelők sora szakadatlan
Tanácstalan vagyok, a tűzkövet nem tudom
összetörni
Háromszor mentem körül a parkban a lány nem
maradt egy lépéssel hátra
Az orvos, aki az ereket átvarrja sima és egyszerű
szerszámokkal dolgozik
Ő a szigeten áll és hallgat
Kezeink azonban a gyaluhoz nőttek
S te vagy az, aki a madarakat elijeszti
Nádass Józ ef
HALOTT
égre forduló szemeiben lassan
billent föl a táj
pann
és a múlt
mondták egyesek sötét kutakba fűlt
mások másokat is beszéltek róla
az égen látták lassan gyalogolni
fázott és enni kért
szenvedő tehenem álma csábította volna el
fagyos szelek zátonyain hevert
bevert száj
feltépett köröm
szivében a csírázó golyó —
könnyei
foszló szavak fátylán szűrődtek át
és hulltak ablakomra
hangjában a szél
hajában az eső
hangjában ez a hajnali eső és zokogó szivem
Illyés Gyula
Hold hold (Kassák Lajosnak)
az emberben csüng a lélek mint a harangszó
ő tartja a madarak életét és a telt esőszagot
kezeinek hangja súlyosabb a méznél
belőle csordulnak a titokzatos sugarak
ember
Elrepült fölöttünk öreganyánk kívánsága elrepült,
most egy színes esik húzódik feléje, a pártjára
állanak a ragadozók és az énekesmadarak, elre-
pült, ne nézzetek egymásra háraggal
A tükörnek adtam a fénycsomót, az visszaadta,
neked adom. Én ott kezdődtem, ahol a fonál ki-
fakad — te is. Először csak kicsiny szó, azután
a fémvirág síkjára száll, kibontja magából a har-
sogó mozdulatokat, látom, látod, fölhajitja kezét
és szétosztja magát hogy belénk hulljon a magva
Az ember magában hordja emlékeit és ezért ál-
lapodnak meg benne a látott dolgok, de
aki magyarázni próbálja kútba nyúl
mindannyiunknak vannak jó és rossz napjai
és semmi sem különbözteti meg őket egymástól
szeretem a hó fehérségét az acél szagát és a he-
gyek kemény fényét
összemarkolt újakkal ülnek elkülönülve mind
ha kinyitnák szemeiket elindulna feléjök a nap
és ők kimondhatnák maguknak a gyermekek
titkát
Az idő lassú rétegekbe rakódik fölöttünk és a
házak tetején csomókba halmozza a hulló
csillagokat. Megállapítottuk magunkról hogy
emberek vagyunk ebben mindnyájan egyet-
értünk csak a puha szél ne volna
a puha szél mely végigjár valamennyiünket és
az első kakaskukorékolástól az őserdő sar-
káig kisér. Egy fa gyökereivel az égbe nőtt
körülötte szállva egymásra ismerünk. Az
ágak árnyéka megtelik velünk nehogy ki-
rántsák alólunk a füvet és mi árnyéktalanul
és nyom nélkül keringjünk az évek között
mindez hasonlít egynéhány fogalomhoz melyet
szivünk ráncaiba bujtatva táplálunk ott ki-
kelnek és erősödnek ezek azok a szavak,
melyeket ha magunkra maradunk kiszedünk
a drótkalitkákból és meggyujtunk
vagy a teljes nyugalom szavait füzzük egy-
máshoz
melyek közöttünk élnek eljutnak hozzám
nem tudjuk honnan indulnak de tovább ad-
juk őket
a vándormadarak hangjában van a napok
tragédiája
az fölszikkad a homokpusztán
s csak a lendüléseink harsogó ujjongása
oldja ki a kövekből és tűzfalakból a ritmust.
Vajda Sándor
52
53
46
49
45
50
47
F
48
//. 7U
JíLlín^
0.Y
Jjtt*>*
45. Gebhardt Utinger, Wasserkraftwerk Stabelwitz II — 46. Liese Thon, Stickerei — 47. Hanns Leistikow, Btihnendekoration — 48. Architekt B. D. A. Moritz Hadda, Skizze, 1925 — 49. Hanns Leistikow,
Plakat 50. Adolf Radírig, Hauserblock, Oranienstrafie, Vorderansicht 51. Kurt Bimmler, Plastik — 52. Hellmuth Lubowski, Bahnhofgeb&ude — 53. Georg Mliller, Strassenbahnhof, Grüneiche — 54. Gerhard
Strecke, Komposition
„SURREA1ISME"
(E beszámolóban csak annyiban van szürrealizmus-
ról szó, amennyiben az a művészetre is vonatkozik.
Uj életformává való proklamálása itt nem jön
tekintetbe.)
... Minthogy a sürrealismus jegyében a párisi művészek
egy határozott & nem jelentéktdlen köre dolgozik és mivel igy
egy legalább is részben komoly esetről van szó, megpróbálom
röviden megmutatni, hogy mi is ez az uj izmus.
Azazhogy, tulajdonkép több „Sürrealismus'* van, íőkép kettő,
melyek, mint ahogy ez a francia temperamentumhoz illik, egy-
mást támadják. Az egyik oldalon állanak: a posthumus bajtárs
Guilleaume Apollinaire, akár tetszik neki, akár nem, mint
tiszteletbeli elnök. Az élő képviselők főkép Iván Coll, Marcell
Ari and., Albert Birot, René C revei, Joseph Delteil,
Róbert Delaun ay, Paul D e r m ée, Pierre R e v e r d y. Ezek
közreműködésével adta ki Iván Goll a „Surrealisme" első és
egyelőre utolsó füzetét.
A második csoport már szerencséssebb a „La révolution sur-
realiste" c. folyóiratával. Ezideig több füzetje jelent meg. Pierre
N a v i 1 le és Benjámin Pé r eta kiadók. Munkatársai: J. A. B o i-
f f a r t, Giorgio D e C h i r i c o, André Breton, Max M o r i s e,
Louis A r a g o n, Pablo Picasso.
I. csoport: Iván Goll.
Először is a név: A „Surrealisme".
P. Albert-Birot mondja róla: „Apollinaire és én, mi ketteri
választottuk és állapítottuk meg." 1917 tavaszán volt. Mi ép a
Mamebőt A. darabját néztük át és a cim alá legelőször azt irtuk,
hogy dráma. Erre én azt mondtam, hogy nem fűzhetnénk e szó-
hoz még valami közelebbi határozót? Ö: tényleg! Vegyük „szu-
pernaturalistát". Ez ellen protestáltam, hogy ez három okból nem
lehetséges. A. természetesen még mielőttt az első okot letárgyal-
hattam volna, elfogadta véleményemet és azt mondta, hogy vegyük
„szürreálistát". A szót megtaláltuk.
A „Szürrealismus manifesztuma", Goll folyóiratának elő-
szava igy kezdődik:
„A valóság (realité) minden nagy művészet alapja. Nélküle
nincs lényeg vagy szubsztancia. A valóság talaj a lábak alatt
és fejünk fölött az ég. Minden, amit a művész teremt, a termé-
szetben leli kezdetét ... A valóság egy magasabb (művészi)
sikba emelése teszi a superrealismust."
Azután még kifejtik, hogy Apollinaire müvében ugyanazokat
az elemeket lehet találni, mint az első kubistákéban. „ ... a min-
dennapi élet szavainak van valami különös titokzatossága" az ő
részére; ezekkel, a nyelvnek e ősanyagával, dolgozik ő. Csak
ezekből az őselelmiekből formálta költői képeit. Ma a kép a jo
költészet kritériuma. Az első benyomás és a végső kifejezés
közötti aszociáció 'határozza meg a kép minőségét.
A legszebb képek azok, melyek a valóság, legtávolabbi
elemeit, oly közvetlenül és oly gyorsan, amennyire csak lehetséges,
közelitik egymáshoz.
Miután ez évszázad kezdetéig a fül (ritmus, csengés, káden-
cia, alliteráció, rím) határozott a költemény értékéről, ma a szem
követeli a maga jogát.
„A film évszázadát éljük. Főkép vizuális jelekkel közlünk.
Ma a gyorsaság a döntő a minőség fölött. A szürrealizmus,
korunk kifejezése, számol ezzel a jelenséggel, ő közvetlenül in-
tenzív és minden művészetet visszataszít, mely absztrakt vagy
másodkézből való fogalmakkal, logikával esztétikával, mondat
vagy szójátékkal dolgozik."
És most jön a jövendölés.
„A szürrealizmus nem elégszik meg azzal, hogy egy cso-
port vagy egy ország kifejező eszköze legyen. Nemzetközi lesz.
Az összes izmusokat, melyek most Európát bomlasztják, abszor-
bálni fogja és minden egyesnek életképes elemeit újra össze-
fogja olvasztani... A ballettek és miusichallok szórakoztató
művészete, a furcsaságok és pittoreszkségek művészete, egy
exótikumra és erotikára alapozott művészet, a különös, nyugtalan,
önző, frivol, és dekadens művészet nemsokára nem fognak szóra-
koztatni egy generációt, mely a háború után feledni akart...
... A szürrealizmus az egészséget jelenti. Könnyen el fogja
nyomni a fölbomlás és nurbiditás tendenciáit, melyek mindenütt
fölbukkannak, ahol uj keletkezik."
Tehát: szürealizmus — Goll — vizuális realitás, mely
vizuálisan fog föl és vizuális eszközökkel, a kép vizuális formá-
jával művészien alakit (minden korlátozás nélkül, sőt inkább
bizonyos már a kultúrtradició által magasztosan ható dolgok
kerülésével).
A mai általános zavarban és iránytalanságban egy szemre,
a szemre, szorítkoznak, szükségből specialistákká lesznek.
Ki nem kénytelen a Goll csoport akarását becsülni?
De a jövendölések!
Némelyik szükségét érzi saját magát és övéit jövendölni.
Ez a temperamentumos meggyőződés dolga. Ezt is becsülni kell,
de kevéssé foglalkoztat bennünket. Nem a manifesztumnak, a
műnek kell meggyőzni. Goll híveinek a munkája, ha művészi
erőket rejt magában (és ez igy van) művészetet fog teremteni.
Minden további mellékes.
II. csoport: Naville-Breton-Péret-A ragon stb.
Folyóiratuk — a La révolution surrealiste — következőket
mondja előszavában:
A megismerésért már nincs mit tenni, az intelektus jelentő-
ség nélkül való. Egyedül az álom hagyja meg az ember jogait
a szabadságra. Az álomnak köszönhetjük, hogy a halál nem
sötét és értelmetlen, az „élet értelme" közömbös... Mi vala-
mennyien az álom kegyelméből valók vagyunk és még ébren-
létünkben is hatalmának vagyunk alávetve. Hatalmas uralkodó ő,
tükörképekben és látszatokban jártas. Mik a papír és a toll, mik
az írás és a költészet az óriás előtt, kinek izmai felhőből valók.
Megmerevedtek dadogva, miint a kígyó előtt, és mint a holt leve-
lek örvényében nem leltek útra vagy mint a tükörlabirintban, fél-
titek éltetek, szerecsésebb örömötök és álmaitoknak homályában
keresitek a matématikus jeleket, melyek a halált részetekre el-
fogadhatóbbá alakítsák. Mások, a próféták vakon tudják uralni
az éj erőit a jövő értelmében, a reggel szól szájukból és az el-
ragadott emberiség meg van rémülve vagy örül. A szürrealizmus
megnyitja az álom kapuit mindazoknak, kiknek éjszakái fukarok.
A szürrealizmus egyesíti az álom, az alkohol, dohány, éter,
kokain, morfium minden varázsát. Egyidejűleg azonban bilincs-
repesztő, mert nem alszunk, nem iszunk, szippantunk vagy injec-
tiózunk — és mégis álmodunk... A szellem száll, mint egy
angyal, de szavaink a sörétszemek melyekkel a madarakat megöl-
jük. Ti, kiknek a természet megadta a lehetőségét annak, hogy
délben fölgyújtsátok a villanyfényt és esőben álljatok szemetek-
ben a nappal: a ti élményeitek a kegyelemből jönnek. A mieink
az álomból... Mi konstatáljuk a misztikusok, próféták és föl-
találok szürrealizmusát, túlhaladjuk őket, tovább... — Forra-
dalom! Forradalom! Fákat díszíteni és vagdosni, ez a realizmus,
ugyanígy bánni az élettel, ez a szürrealizmus."
Itt tehát a másik végletről van szó. Nem a vizuális minden-
itapi valóság a kiinduló pont. Itt az álom lesz valósággá. El-
fordulás a mindennaptól, az élet „színes képé“-től. Korlátlan oda-
adás a homálynak, félöntudat. Jelszó: Az álom az élet.
Mit mandjon, mit szóljon ehhez az ember? Gyengeség ez?
Rezignázió? Menekvés a fény csalódásai élőt? Vagy az igap érték
megismerése?
Hol van az igazság?
Naville és Bretonék szürrealizmussá a spontán és közvet-
len (.... vájjon az-e ez?) érzelem és az álomviziót akarja kiélni,
melyet értelem és tapasztalatkalkulációk nem zavarnak. A köz-
léshez pedig Freud eszközeit használja: Az álom föijegyzését.
Nem lehet megszabadulni attól a benyomástól, hogy e moz-
galomban sok a misztifikáció, a mesterséges exaltáció és roman-
tikus játék. A pszichoanalízis, és pedig nem annyira az elv,
hanem inkább Freudnak a terápiához szükséges metódusa itt
(mint legtöbbször, ha laikusok járnak vele), sem hat tisztitóan,
hanem egy oly területen való alkalmazásra csábit, melyen semmi
keresni valója.
De tudomásul kell venni ezt a mozgalmat is, és várjuk ter-
mékeit. Már kezdetén sem viselhető el nagy lármája miatt, mely
igen kevéssé illik az olyan emberekhez, akik az álmot elismerik
és akikben, ugylátszik, még sincs semmi az „álmodó"kból.
Mig a Golí csoport a benyomások művészi formálását hang-
súlyozza, és a dolgok kényszerű, organizmussá vált egymás-
meilettiségéta hasonlat által gyorsan megközeletti... a másik
csoport gátlás nélkül (mint a pszichoanalízissel kezelt) az álom
„mindenhatásának" akarja magát alávetni. A gondolattól nem
befolyásolt emlékezéseket akarja viszaadni, ép úgy mint azok az
öntudat alattiból fölbukkannak, minden kapcsolás vagy egy esz-
mébe vagy egy érzésbe való formálás nélkül csak az egymás-
mellettiségben, mint ahogy a mi vegetativ létünk folyása ezt
magából a lefelé irányított szem elé mossa. „Mi megakarjuk
mutatni az embernek a gondolatai hiábavalóságát" — és mindezért
emlékezéscafatokat és tudatalatti érzéseket kínálnak. És az ez
áltál keltett spontán izgalmat, a máskülönben művészinek neve-
zettel egyenlővé emelik. És az álomdusak álmainak közlésével
termékenyitöleg akarnak hatni azokra, akiknek éjszakái zsugoriak.
De Riddernek igaza van, amikor a német expresszionizmus
és a szürrealizmus rokonságára utal. És mint ahogy a német
expresszionizmusnál is meg lehetett különböztetni a művész mun-
káját, úgy a szürrealista művész is teremthet majd.
P. Albert-Birot szól egy pár szép szót a tárgyhoz, Goll
folyóiratában:
„Ami magát a szürrealizmust illeti, nem szivesen beszélek
róla. Sokkal fontosabb részemre, azt tenni, mint szavakat faragni
róla."
És evvel mindet elmondott, amit a szürrealizmus témájához
mondani lehet. Akár Apollinaire-Goll, akár Naville-Breton: ha
komoly, akkor érték. És ha mű akkor van hatása és jövője.
Ernst Joseph
H O R I
Bortnyik Sándor és Hevesy Iván vagy az elövezetett
Zöld Szamár. Számtalanszor leirtuk már, hogy az uj művészet
az uj szociális ember lirai életének adekvát kifejeződése és tilta-
kozunk ellene, hogy nagyszájú fezőrök és fafejü dilettánsok un-
dorító pocsolyává piszkiísák. Amit eddig a pesti úgynevezett „uj
művészet" produkált elrettentő giccs volt még a dilettantizmus-
ban is és nem sokat törődtünk vele, ez az ártatlanak látszó játék
azonban hovatovább döglesztő iszappá sűrítette magát kooperált,
fuzionált és végre, mint Zöld Szamár cég a Petőfi Tár-
saság Szávai Gyulájának szárnyai alatt bearivált a Jókai
Centenárium bálestélyére. Még emlékszünk rá, hogy Nagy
Endre kabaréja annak idején milyen szimpatikus gesztussal
harcolt a művészet és politika reakciósai ellen, pedig a ma már
tintilinti Nagy Endre, akkor sem volt egyéb dadogni tudó
zsurnalisztánál, nem akart egy uj világképet kialakítani és soha
sem irta ki magát szociáletikusnak vagy épen szociálíorradalmár-
nak. Azóta azonban minden a múlté és a számos gerinctele-
neké lett. Végre megjelent a Zöld Szamár, hogy tribünt
állitson föl a szipadra kívánkozó uj művészetnek és a reakció
ellenes harcanak. De ahogy ma Pesten minden csak blöff, úgy a
Zöld Szamarat is az alkotás és harc emberei helyett könyen
hajtogatható frázissal és fürge alkalmazkodóképességgel bélelték
ki. Két előadás után, amiknek müvéspi értékéről szintén meg
van a mi tárgyilagos, de nem épen hízelgő véleményünk ez a
talán mégis többre hivatott társaság, mint valami malacbanda
a falusi farsangra, kibéreltette magát a legreakciósabb társaság
Jókai feudális zsenijét ünneplő bálestélyére. Senki se érveljen
azzal, hogy a „forradalmi tett" mindenütt forradalmi tett
marad. Kétségtelen, a Zöld Szamár junius 10-iki szereplése
megint csak a pesti fiatalság komolytalanságát, felelőtlenségét és
antiszociális voltát bizonyítja. S itt most nem az uj művészet
„Magyar írás fiókáiról" hanem két állítólagos reprezentánsról
Hevesy Ivánról úgyis, mint magát kollektív és etikusnak neve-
zett kritikusról és Bortnyik Sándorról úgyis, mint az egye-
dül megváltó tendencmüvészet képviselőjéről van szó. És beval-
juk, hogy mi most nem az objektív szemlélő pózában Írjuk le
ezeket a sorokat, a Zöld Szamár dicstelen derékbatőrése,
mint az uj művészet képviselőit egészen közelről érint bennünket.
Igaz, hogy a társaság első előadása után, ahol Hevesy Iván a
bárgyuságig kedvesen el selypítette „hogy mi nem. vagyunk futu-
risták, se dadaisták, mi groteszk vagyunk, mondom ez után az
állást foglalni nem mérés után nem sok jót vártunk a továbbiaktól
— .de ekkora „groteszk" cselekedetre még sem voltunk elkészülve.
Tudtuk, hogy ez a társaság nem fogja megkoszorúzni a politikai
gerinctelenséggel keresztre feszitett uj művészeti törekvést, de nem
hittük volna, hogy életének első hónapjaiban a Gellért-száloba
gróf Haller Jánosné védnöksége alatt konfettivel, szerpentinnel,
léggömbcsatával, tombolával és jazz-banddal egybekötött szépség
és táncverseny közepette megöngyilkolja magát. Béke hamvaira
és isten vele Iván! Bortnyik Sándortól azonban, akiről feltételezzük,
hogy a Zöld Szamár-ral együtt ő nemi tért meg a csöndes alvilágba,
épen múltjára való tekintettel kötelességünknek tartjuk számon,
kérni, hogy hát hogyan is próbálná nekünk megmagyarázni ezt
a szociális tettnek nem igen mondható feketéinkét? S hogy
mennyiben azonosítja magát ezzel a szomorú komédiával? Végreis
elérkezett annak az ideje, hogy nyíltan beszéljünk elgondolásaink-
ról és a cselekedetbe formálásig komolyan vegyük azt, amit mon:
dunk. Ma már vége a konjunktúra politika lehetőségének s kell,
hogy a modern jelszavak alatt úszó müvészetimitációnak is vége
legyen. S ha ennek a különben magától értetődő elvnek az érvénye-
sítéséért egymás közt is harcolnunk kell — mi erre is készek
vagyunk. Nincs más mód: egymás mellett vagy egymás ellen az
uj művészetért. K—k L—s.
Viszont Raith Tivadar tanár és szerkesztő ur valami temet-
kezési egyletben előadást tartott, amelyben megállapította, hogy
Ambrus Zoltán volt az első, aki a magyar irodalomba uj szellemet
hozott és kijelentette, hogy viszont a „Nyugat" után következő
irodalmi „próbálkozások" (értsd a ,,Má“-t) csak dekadenciát, de
semmi újat és értékeset nem hoztak. Tehát: egyedüli „hitteljes" a
Z O N T
Magyar írás és olvassátok a tanár ur „Szerelem, Halál, Hit, Isten,
Harc, Küzdelem" müveit.
Ezek ptán nézzük meg a hitteljes és nem dekadens s az uj
művészeti törekvésekért küzdő M. Fűzfának legújabb számát.
Az „uj művészet orgánumát" R. T. ur szerkeszti felelősen,
mellékszerkesztő Segédy Kornél.
A felelőstől két felelőtlen cikk van. Az első. Budapest—Berlin
— 12 nap.
így kezdi:
„Tizenegy év súlyos morális börtöne után szabadság. Repü-
lés nyugatra. Uj államok és uj viszonyok — Uj Élet? Talán."
így az „uj generáció szellemi vezére". Mennyi uj, mennyi
művészet, mennyi törekvés, csupa közhely, csupa bombaszt. Húsz
éve üres szavak.
A második tanártermék novellaféle, lira:
„Tavaszi szavak a télben ..
Ez a dm a három ponttal ah, mely máié limonádé.
Aszondja:
„Méltoságos csöndben hömpölygőit a folyam." „Fehér asz-
szonyi mellként vakítottak a dombok." „így szólott a férfi. A
dombtetőn állott, negyvenévének felkiáltójeleként magasodott az
égbe." „Szép vagy és hatalmas. Fenyő. Tölgy. Égbetörő emberi
szándék. Gáttörő akarat. Kemény ölelés. Simogató jóság. Férfi!"
„Vészes izzással lobog át rajtam", „ölelték egymást mint két szép
pogány isten."
Ha vicclapot akarnánk írni leközölhetnénk az egészet. De
nincs időnk ehez. Hogy Hitteljes Tivadar ur mit csinál az nem
érdekel bennünket. Ha ő téhetségtelenségét és bárgyuságát havon-
ként egyszer Pesten körülhordja az eddig is, ezután is közömbös
nekünk. A baj csak az, hogy ez a szegény ember nagyképűen
valakinek tolja fel magát, hogy szerepet játszék és sokat, renge-
teget árt a fiatal generációnak. Kár azért a pár tehetséges
emberért, akiket az iszapba húz. Például Strém István két három
évvel azelőtt még nem irt le ilyen sorokat: „a vonat azonnal
indul... sssss! sssss! élet! — óh, élet — óh —" Elhasznált rossz
impresszionizmus! Hiszem, ha Strém egy jó szerkesztő mellett
dolgozott volna, kifejlődött volna, igy tartás, iskola, példa nélkül
elsiklott, visszaesett. Ugyanigy még néhány fiatal-ember. De jaj,
itt azután Könyves-Toth Kálmán ur ne gondoljon magára, őbelöle
semmiféle szerkesztő se hozott volna ki érdemest. Viszont Raith
kritikátlanságát mutatja, hogy az ö rosszul megemésztett Sára-
ranyutánzatát leadja. Hasonló a lap többi tartalma. A „Kultúr-
áiét" cím alatt derül aztán ki, hogy mért ilyen botrányos „Hit-
teljes" ur lapja. Ö külön választja a művészetet az irodalomtól
neki ezek különböző dolgok és ezért minden csak nem művészet,
amit irodalom néven ad. Ebben a rovatban Segédy ur egyik
„kritikájában" ezt írja: „Egy forrongásban levő, de feltétlenül
figyelmet érdemlő lélek erjedő gondolatai és érzései pezsegnek
ezekben a versekben, amelyekről akárcsak a meg nem tisztult,
még zavaros borról végleges ítéletet mondani korai volna." Vi-
szont Raith ur bátrabban nyilatkozik meg, mint filmkritikus:
„A milói Vénusz statikus szépségének dinamikus feloldódása itt
minden. Tiszta és áhitatos, mint az imádság." Mümelléklet cimen
valami zavaros, ijesztő expresszionizmust adnak, ugyanakkor,
mikor az első oldalón az expresszionizmus haláláról cikkeznek.
Természetesen sok tárgyi tévedéssel. Egy közgazdasági kritikában
pedig nagyon komolyan azt írják, hogy a „gazdasági
élet fejlődése végső fokon nem más, mint az
élelmiszerfeleslegek szaporodásának folyamata.
Mégegyszer: nekünk semmi kifogásunk nincs az ellen, hogy
a tanár ur néhány más diletánssal együtt lapot ad ki, verseket
és cikkeket ir és előadásokat tart. Szubjektive nem érdekel ben-
nünket, hogy a jámbor hiúság és szerepelnivágyás miként éli ki
magát. De felelősség tudattal meg kell mondanunk az eddigi
bezártságában tapogatódzó magyar közönségnek: ez nem művé-
szet, nem uj és nem régi. Dilettáns frázishalmaz, amely kik szelíd
adagolásban nevetésre ingerel. De ha sokat adnak belőle kárté-
kony. N. J.
Klischees: Besitzer und Verleih : „Das junge Schlesien“, hergestellt durch Klischeefabrik Konrad Schönhals, Breslau, ReuschestraBe. — Photographie:
Kiette & Jühlke und van Delden. Die Klischees zu den zwei Bühnenbildern drucken wir mit Genehmigung des Kiepenheuer-Verlages, Potsdam-Wildpark
(„Das Kunstblatt"). Veraniwortlich fiir die Zusammenstellung des schlesischen Materials: Günther Hirschel-Protsch. Anfragen jeder Art erledigt prompt dér
Interessenvertreter des „Jungen Schlesien". Anschriften erbeten an Günther Hirschel-Protsch, Breslau, V., ViktoriastraBe 52.
Redakteur und Herausgeber: Ludwig Kassák, Wien, XIII , AmalienstraBe 26. — Druck: „Elbemtihl", Wien, IX., Berggasse 31.
KÜLÖNSZÁM ■ SOHDERNUMNER
365
aktivista művészeti röpirat. Felelős szerkesztő: Tamás
Aladár, Budapest, V., Zoltán-utca 7/9. III. 10. Megjelenés
dátuma 1925 junius 15. X. évfolyam, 2—3 szám. Ennek
a számnak az ára 20.000 magyar korona, 7 szokol,
20 dinár, 40 lei. Minden közleményért a szerző felel.