118
— Mert tartozom neki. . . Száz koronával tarto
zom neki!
Annácska elrémülten:
— Száz koronával ?
Az anya:
— Rátok költöttem. . . Mért néztek úgy rám,
mint a tolvajra?
— Ránk költötted. . .
A fiú parancsolón:
— Küld el, mert utálom!
Vacsora után, hogy Annácska kiment:
— Nem küldhetem el, mert valamennyien tar
tozunk neki.
— Jó 1 Ha lesz, majd utána küldöd.
— De . ..
A homályos szobában fölijedt a csönd.
— Gye-gye-gyereke lesz . . . tőled.
A fiú átmorgott a síráson.
— Az nem biztos, hogy tőlem. Ki bizonyítja
azt be, hogy épen tőlem ? . . . Butaság!
Egy pillanatra a fajtáját őrző asszony:
— Jó lány volt.
— Mi?
Csönd.
— Majd a nyugdijamból. . . Kérek valakitől
annyit. Én nem akarom látni. Érted ? . . Mi ? Érted ? !
Dobd ki!! Dobd ki!! Dobd ki!!
Mardosó nagy terheket vitt be a szobájába.
Utálat. Utálat. Utálat.
— Gyereke lesz!
A nevetés lerázta az ágyra.
— Gyerekem ? ?
Tovább gondolta az ötleteit, nekihevült egész
a komoly kezdetig. Sokat volt otthon, mint valami
kimustrált paripa szoktatgatta magát a hámba.
Olvasott.
A kölcsönös segítés elmélete.
Sokáig kaputlan páncél. Pilognak a betűről
leszokott szemei, az esze masinásan eszik és színes
nagy massza üllepedik meg benne a könyvekből.
De hajszolja magát tovább . . . Kis diák az anyja
előtt, a nővérének deklamálja el első mondani
valóit.
Gyanakvó értelmetlenség.
— A dolgoknak egyszer kommunizálódniok
kell ... ez a természetes fejlődés is. De segítse
előbbre az evolúciót, akinek ereje van hozzá.
Annácska idegenül bólogat:
— Igen ! Igen ! I gén !
A fiú elhallgat, üres, elpihent pusztában érzi
magát. Szüksége lenne valakire, barátra vagy ellen
ségre, valakire, aki lökne rajta nagy makacsul ragasz
tani próbálná a tegnapba.
A hallgatás falakat épit közéjük.
— Mi bajod ? . . . Mond tovább, engem nagyon
érdekelnek ezek a dolgok.
A fiú komoran legyint:
— Beszélni, beszélni! . . De hát hová, merre
induljon itt az ember. Oroszország, az más: Tolsztoj!
Kropotkin! Mikor volt nálunk egy katonatiszt, aki
ben volt annyi ember, hogy gondolkodni is tudott ?..
— Valakinek csak itt is kezdeni kell.
Újra nekilendült. Elsőnek lenni. Taktikus, üldö
zött mozgalmak. Szerep, aminek hősi dekorációi
vannak. És mind az a romantikus atmoszféra, amit
a hirtelen biográfiákból beszedett.
— Majd meglátod! Majd meglátjátok, hogy ki
vagyok én!
Az anyja felérzett valamit a pillanatból, de
ésszel hiába méregette a szavakat, mint mindig, ha
a fiú elhatározott valamit, az értelmét nem tudta
megfogni. Hol van ? Hasonlitgatta a két gyerekét, a
sorsába elégedett lányt és a másikat, akinek komor,
idegen árnyékok függönyözik a szőke arcát.
— Minek ezek a gondok? . . Minek ez neked ...
Az ember lendült:
— Hát nektek jó igy? — csodálatosan kinyíl
tak a szemei — Tenni kell valamit! Ilyen nyomorul
tan kimaradni az életből ... én nem bírom el!!
Annácska bizonyítón hozzábujik. A fiúban fel-
melegszik a szeretet, ez az emberi közelség még
tovább mozdítja, szemei előtt egy nyitott kapu. . .
Az anyja a maga lamentálását:
— Nem érzed jól magad közöttünk ?. . Milyen
szépnek gondoltam el az életünket igy hármasban.
— Te azt már nem érted. A te jóságod olyan,
mint egy kézzel felásott kút ... mi jut belőle azok
nak, akiknek tengernyi a szomjúságuk?!
Ezt mind a könyvekből. De már az énjén ke
resztül, az érzés széles, friss logikájával. Ami bizony
talanság még van benne az a tegnap és holnap
közti gyötrődő jelenvalóság: a natura. Fogni kell az
idegeit, hogy el ne szaladjanak vele, kínozza a
test, amibe szokásokat magtározott csakúgy meg
szokásból.
Hallgatás.
Végre az anyja:
— Nem jó lenne lefeküdni ?
A fiú készülődik:
— Én még elmegyek.
— Ilyen állapotban idegenek közé!
Annácska veleérzőn:
— Hová mész ?
— Sétálni. . . Szép este van!