118 
— Mert tartozom neki. . . Száz koronával tarto 
zom neki! 
Annácska elrémülten: 
— Száz koronával ? 
Az anya: 
— Rátok költöttem. . . Mért néztek úgy rám, 
mint a tolvajra? 
— Ránk költötted. . . 
A fiú parancsolón: 
— Küld el, mert utálom! 
Vacsora után, hogy Annácska kiment: 
— Nem küldhetem el, mert valamennyien tar 
tozunk neki. 
— Jó 1 Ha lesz, majd utána küldöd. 
— De . .. 
A homályos szobában fölijedt a csönd. 
— Gye-gye-gyereke lesz . . . tőled. 
A fiú átmorgott a síráson. 
— Az nem biztos, hogy tőlem. Ki bizonyítja 
azt be, hogy épen tőlem ? . . . Butaság! 
Egy pillanatra a fajtáját őrző asszony: 
— Jó lány volt. 
— Mi? 
Csönd. 
— Majd a nyugdijamból. . . Kérek valakitől 
annyit. Én nem akarom látni. Érted ? . . Mi ? Érted ? ! 
Dobd ki!! Dobd ki!! Dobd ki!! 
Mardosó nagy terheket vitt be a szobájába. 
Utálat. Utálat. Utálat. 
— Gyereke lesz! 
A nevetés lerázta az ágyra. 
— Gyerekem ? ? 
Tovább gondolta az ötleteit, nekihevült egész 
a komoly kezdetig. Sokat volt otthon, mint valami 
kimustrált paripa szoktatgatta magát a hámba. 
Olvasott. 
A kölcsönös segítés elmélete. 
Sokáig kaputlan páncél. Pilognak a betűről 
leszokott szemei, az esze masinásan eszik és színes 
nagy massza üllepedik meg benne a könyvekből. 
De hajszolja magát tovább . . . Kis diák az anyja 
előtt, a nővérének deklamálja el első mondani 
valóit. 
Gyanakvó értelmetlenség. 
— A dolgoknak egyszer kommunizálódniok 
kell ... ez a természetes fejlődés is. De segítse 
előbbre az evolúciót, akinek ereje van hozzá. 
Annácska idegenül bólogat: 
— Igen ! Igen ! I gén ! 
A fiú elhallgat, üres, elpihent pusztában érzi 
magát. Szüksége lenne valakire, barátra vagy ellen 
ségre, valakire, aki lökne rajta nagy makacsul ragasz 
tani próbálná a tegnapba. 
A hallgatás falakat épit közéjük. 
— Mi bajod ? . . . Mond tovább, engem nagyon 
érdekelnek ezek a dolgok. 
A fiú komoran legyint: 
— Beszélni, beszélni! . . De hát hová, merre 
induljon itt az ember. Oroszország, az más: Tolsztoj! 
Kropotkin! Mikor volt nálunk egy katonatiszt, aki 
ben volt annyi ember, hogy gondolkodni is tudott ?.. 
— Valakinek csak itt is kezdeni kell. 
Újra nekilendült. Elsőnek lenni. Taktikus, üldö 
zött mozgalmak. Szerep, aminek hősi dekorációi 
vannak. És mind az a romantikus atmoszféra, amit 
a hirtelen biográfiákból beszedett. 
— Majd meglátod! Majd meglátjátok, hogy ki 
vagyok én! 
Az anyja felérzett valamit a pillanatból, de 
ésszel hiába méregette a szavakat, mint mindig, ha 
a fiú elhatározott valamit, az értelmét nem tudta 
megfogni. Hol van ? Hasonlitgatta a két gyerekét, a 
sorsába elégedett lányt és a másikat, akinek komor, 
idegen árnyékok függönyözik a szőke arcát. 
— Minek ezek a gondok? . . Minek ez neked ... 
Az ember lendült: 
— Hát nektek jó igy? — csodálatosan kinyíl 
tak a szemei — Tenni kell valamit! Ilyen nyomorul 
tan kimaradni az életből ... én nem bírom el!! 
Annácska bizonyítón hozzábujik. A fiúban fel- 
melegszik a szeretet, ez az emberi közelség még 
tovább mozdítja, szemei előtt egy nyitott kapu. . . 
Az anyja a maga lamentálását: 
— Nem érzed jól magad közöttünk ?. . Milyen 
szépnek gondoltam el az életünket igy hármasban. 
— Te azt már nem érted. A te jóságod olyan, 
mint egy kézzel felásott kút ... mi jut belőle azok 
nak, akiknek tengernyi a szomjúságuk?! 
Ezt mind a könyvekből. De már az énjén ke 
resztül, az érzés széles, friss logikájával. Ami bizony 
talanság még van benne az a tegnap és holnap 
közti gyötrődő jelenvalóság: a natura. Fogni kell az 
idegeit, hogy el ne szaladjanak vele, kínozza a 
test, amibe szokásokat magtározott csakúgy meg 
szokásból. 
Hallgatás. 
Végre az anyja: 
— Nem jó lenne lefeküdni ? 
A fiú készülődik: 
— Én még elmegyek. 
— Ilyen állapotban idegenek közé! 
Annácska veleérzőn: 
— Hová mész ? 
— Sétálni. . . Szép este van!