119 
Kéredzkedőn: 
— Veled mehetek? 
A fiúból kijött az idegesség: 
— Nem! 
Mintha hintára emelte volna az utca, egyszerre 
sok minden szétrázódott benne. Megvilágosodott s 
majdnem szégyelte magát az előbbi némely pilla 
natáért. Már kétszer is a száján volt, hogy a cselédet 
visszatartsa a háznál. Most roppantul komikus volt 
az egész. Igába hajtsa magát az egész életre egyet 
len félóráért, ami nem is csupán neki volt jó. Nem 
felelős a tegnapjáért, uj ember akar lenni és minden 
eszközt alárendel az egyetlen célnak. Mellyik ember 
nem igy csinálta, akiből lett valaki. Talán a világ 
hódító Napóleon, vagy a nagy forradalmak vezérei, 
akik az emberiség szebb jövőjéért mozdították meg 
az energiát ?.. Egy piszkos cselédért az egész világot: 
őrültség. 
Ez volt ő! — ez volt ? 
Hosszú lámpasor parédézott előtte az utcákon. 
Fönnebb csillagok, a kék-ezüst ür testes volt, mint 
a köd. 
A kemény járda muzsikát játszott a léptei alatt. 
Ütemezett. 
Lompos nagy bárkakocsik úsztak felé messziből, 
ahol vörös hegyesszögben összeért a lámpasor. 
Lányok ricsajozó vadászuton. 
Dühödten elgörbézett. 
Egy koronája volt s az fölött már határozott. 
Valami ismeretlen kis kávéházat szimatolt, ahol Írni 
fog egy régi ismerősének, száz koronát kér tőle köl 
csön és az első részlet törlesztésére mindjárt elküldi 
neki a nyugtát, amivel felveheti helyette a nyugdiját. 
— Méltóztatik? — Kajmósodott fölé a pincér. 
— A-a-a-a — pózolt ki belőle a múltja s most 
meglátta, hogy nagy, tükröző pofákkal röhögnek rá 
a falak. — Csak egy feketét! . . . Levélpapírt, tollat!! 
A lármás fészek elvesztette magában. 
S otthon még mindig nem feküdt le a két asz- 
szony. Annácskának fáradtan összetapogattak a pillái, 
de az anya mozdulatlanul virrasztott, mint egy fehér 
kiolthatatlan lámpa. 
— Nem lesz ebből jó. — szajkózta valami 
motorikus kitartással. — Nem lesz ebből jó!! 
Annácskában pislákolt az értelem 
— Olyan szépen beszélt! 
Fájó és elfáradt gondolatok kerestek utána az 
éjszakában. 
Utolsónak nyújtózott föl az asztaltól. 
A kávéház öblögette magát. 
Reggel volt. 
Az utca vonaglott; játszott az álmatlanságával 
és vizsla, kényelmetlen ismerősöket peckelt elé a 
mindennapi tónus. 
A délelőttökön könyvtárban: még bírta. Ebéd- 
után azonban kiszabadult az esze alól s hetenként 
legalább kétszer bevizitelt a kaszárnyába. Senki se 
várta, profánul dikciózott, de még mindig magára 
árulkodón, mint a koldus, aki köp a magántulajdon 
tiszteletére. 
Az udvar üres volt, az irodákban füstöt ettek 
az inspekciós tisztek. 
Beleprédikált az unalomba: 
— Antimilitarizmus ! Robespierre ! Tolsztoj! 
Hallgatták a parasztok gramofonszeretetével. 
Sóhajtás. Grimasz. Valaki melbeütötte a törvénnyel. 
— Nekem ?! — a magasból kakaskodott — 
meg van a politikai szabadságom. 
Egy predikatumos főhadnagy, mintha ugatott 
volna: 
— De nem itt! — — — — Itt bent mindenkire 
egy törvény van. 
Hevesen: 
— És te vagy a porkoláb! 
— Sértegetni akarsz? 
— Nem hagyom magam rendreutasitani! 
— Aki közénk jön . . . 
Egyszerre többen: 
— Mért jösz be? — s valaki akit nem tudott 
meglátni — Mit akar közöttünk ?! 
Még okoskodott, a szavai riadtan elpukkantak. 
Kint felborzolta az utálat. 
- Állatok! 
S egy hét múlva megint megtaposta a lépcső 
ket. Valami része, mintha örökre hozzájuk nőtt volna, 
nem tudott tőlük elszakadni. De más csöndesebb 
taktikákkal próbálkozott. Megjelent itt is ott is s a 
szőke arcára kiült a békülés. 
Eleven idegeivel érezte a közömbös megtürést. 
Lenyelte. Most már célosan játszott: nem nekik, csak 
tőlük haszonnal. 
Mintha komolyan érdekelné: 
— Te is számítasz a karácsonyi csillaghullásra? 
— Én ? . . . Éppen ideje lenne már! 
Tovább. 
— Huszonhét vagy? 
— Kilenc! . . . Négy éve várom. 
A könyvek között turkált: 
— Milyen az uj sorozás létszáma? 
Elcsavarta a beszélgetést, a keze lapátolt, summás, 
összegezett számokat ettek a szemei. 
— Kérlek azt nem engedhetem meg. — mondta 
komolytalan a másik — Miattam ?! De az öreg is 
erre vetődhetik.