Full text: Ma : aktivista művészeti és társadalmi folyóirat (4 (1919), 6)

120 
S egy perc múlva a légény feje az ajtóból: 
— A kapitány ur! 
Látta a másik felijedt vérét. És ő is, utálta ezt 
a nagydarab bajuszembert, már a másik ajtóból: 
— Szervusz 1 
Számok és komoly magával megelégedés ma 
radt benne. A káoszt, mivel hetek óta teletömte a 
fejét lassan rendszerbe tudta, perspektívák tárulkoz 
tak előtte. Hitte, hogy ezen az utón leglelkéig meg 
találta magát. Egy uj mozgalom megindítására ké 
szült : testvéri anarchizmus. Először a kaszárnyában 
tapogatott, mi lenne, ha ezt az otromba kolosszust 
kifordíthatná a sarkából? Ha a fegyveres rend szét- 
bomlik, a polgárság gyáva, a munkásságnak már 
meg van a forradalmi erőtudata — — egy 
szerre századokkal lehetne előbbre lökni az evolúciót. 
Eddig felmutatható eredmény nélkül, de még 
sem hiába dolgozott. Máshol — — a munkásoknál 
kell kezdeni. A kaszárnyái látogatások csak arra jók, 
hogy teljesen felismerje ennek az ellenségnek az 
erejét, ahol lehet puhítson, belenézzen a könyveikbe 
amikből eddig semmit sem tudott, mint ahogyan 
most sem tudnak belőle semmit azok, akik évek alatt 
telepontoskodják. 
— Bocsánat 1 
Tömbös, nagy testtel, felszoritott mellekkel egy 
nő állt előtte. A lányok utcája. Hogy került ide? A 
házak ismerős, meleg szemekkel néztek rá s a nőből 
hangosan kinevet a hízelgés: 
— Aludtál, kis huszárkám ? — csípőbe vágott 
karokkal — No nézd csak! Nem ismersz, kis apa?! 
Mit kezdjen ?! Pénze ? Kicsiny, filléres össze 
adások tornáztak föl a fejében = 2 K. 30 fill. van. 
A lány beleakasztotta a karját: 
— Milyen régen nem voltál nálam. 
— Sehol se voltam. — mondta és engedte, 
hogy a másik vezesse — De most már ne hazudozz, 
mert nem is ismerlek. Ebben az utálatos utcában! 
A lány végig öblögette a hangját a kőcsatorná 
ban. 
— Nem ismersz? — valami cimet mondott, 
mulatságokat idézett, mitől a másik fejében is össze 
álltak az emlékek. 
— Hát lecsúsztál! 
Vékony, meglyuggatott folyosó. Illatok. Hangok. 
Éles, felinjekciózott szemek ablakoztak rá sötétből. 
A szoba még kisebbre szomorodott körülöttük. 
Petróleumlámpa. 
Egy fekete dívány hasából mocskosán kipanasz 
kodtak a rugók. 
— Lecsúsztam ? És aztán ? ! 
A kövér vállairól fehéren lefeslett az ing. 
— Semmi! — mondta az ember — Talán nem 
vagyok itt én is melletted. 
— Óh, a szalon! Néha azért bolondulok utána! 
Valami beteg, összetörődött kalamajka a fél 
homályban. Hajók, ha éjjel találkoznak!!! Néha jár 
juk az utcát az elveszettek iránytalanságában s egy 
szerre valahonnan valaki elfelejtett másik bőrén át 
felénk rezegnek a sugarak: egyetlen átfogó delej a 
fájdalomban. Megyünk, összeütődünk és egymás előtt 
súlytalanul kicsordul az énünk. 
— Ez a ti szegénységiek, asszonyoké ! Milyenek 
lehetnek a többiek, ha még benned is felsír a nosz 
talgia. Visszasírni egy ház után, ahol mindenki rongya 
voltál . . . 
A lány sértődötten: 
— Bolond vagy ? És mit csinálnál te, ha egyszer 
kidobnának a kaszárnyából, ha egyszer lefokoznának 
a bugrisok közé ? ! 
Mintha a vágóhidra kínálkozna, kihúzta a törött 
kardját: 
— Látod? 
És kigombolta a blúzát az ordító, lefoszlott 
béléssel: 
— Látod ?! Hogy mi lenne velem, ha kidob 
nának ? Már kirúgtak! Már régen kirúgtak . . . 
Nevetés, hogy a falak még hangosabban vissza- 
labdázták. 
— Éljenek a tetves kutyák! Mi! Mi! Mi! 
Szárazán simák alattuk a székek. 
Az ember: 
- De én nem törtem le. Azthiszem minden 
úgy volt jó, ahogyan történt. Most aztán jöhetek én. 
A lányban fölfelé valami deliriumos erő: 
- Te is? Te is?! — hangja színeit letakarja 
a felsürüsödött nyál — Én is! Én is! Én is! 
Az ember szeméből belekapál a kérdőjel. 
— A szép piros-kék rózsákkal a homlokomon 
elindulok én is. Az ajándékkal, amit kaptam a fér 
fiaktól. Most kigondozva visszaadom nekik, hogy 
boldogítsák velük a feleségeiket is, hogy vessék el a 
szép, csibecombu kölykeikbe is! 
— Értelek! — mondja az ember — Értelek, de 
én azt nem tudom helyeselni. Én azt mondom, amit 
Tolsztoj: Ha arcul csaptak jobbról, tartsd oda a bal 
arcodat is. Szeretettel kell az emberek közé menni . . . 
Én érzem, hogy nagyon nagy fegyver a szeretet. 
— Hát akkor szeress engem is! Add ide a 
pénzedet és ne kívánd érte a testem, az egész éle 
temet magadnak, mert van egy koronád. Mi? Itt is 
légyé Krisztuska. 
Az ember eléforditotta a tárcáját: 
— Nesze! És elmegyek . . . nem akarok tőled 
semmik
	        

Note to user

Dear user,

In response to current developments in the web technology used by the Goobi viewer, the software no longer supports your browser.

Please use one of the following browsers to display this page correctly.

Thank you.