122 
Gesztus. 
— Mit akarsz hát? Mi lesz belőled ezen az 
utón ?! 
A fiú fel-alá járt a szobában. 
— Beszéltem egy lánnyal — — — egy 
szajhával. Eh! . . . Mik vagyok ti ehez?! 
Az anya kétségbeesetten: 
— Az anyáddal beszélsz igy ? 1 
Süketen becsapta az ajtót. 
Leült az ágya szélére: sokáig mozdulatlanul. 
Víziók látogatták meg, gyerekesen odaadta ma 
gát a játéknak. 
Később tüt, cérnát keresett, bezárta az ajtót és 
oda görbült szabóskodni a blúza fölé. 
Fekete sárból csurogtak fölötte a percek. 
Az esze állt. 
Egy kilengett szemcse az űrben. 
Kopogás: 
— Pista . . . 
Hallgat. 
— Fiacskám, hallod ? Fiacskám !! 
— Mit akar? 
— Oh, jaj, igy ijesztgeted a szegény anyád! 
Toli szájából kirepült a nevetés: 
— Mi bajod velem? 
Átszivárgóit a sirás. 
— Nyisd ki! Nyisd ki! Nyisd ki! 
— No ne okoskodj Most nem lehet I 
— Oh, hogy kínozol, fiam! 
Nagy, kusza öltéseket szurkált ide-oda a szöveten. 
Hallotta, hogy az anyja elcsoszogott az ajtótól. 
Még sokáig föntmaradt; de a vacsorához se 
ment át a másik szobába. 
És ott elgyürten várt rá a hülő porcellán tál 
körül a két asszony. 
Annácska bizonytalanul kérdezgetett. 
— Rossz érzéseim vannak. az éjjel 
is nagyon furcsákat álmodtam. 
— Babona! Pista okos ember. 
— Én már alig ismerlek meg benneteket . . . 
Ilyen testvérek! Nem látod, hogy a bátyád tönkre 
megy? És mit teszel érte? Megmozdítod talán a kis 
ujjadat? . . . 
Annácska nem érti: 
— Hát mit tehetnék érte, én? Egy gyönge 
lány . . . Istenem, én nem is tudom mi van vele ?! 
— Mi lenne az neked, ha előleget kérnél? 
Hadd látná, hogy segíteni akar rajta, aki teheti. 
Annácska sirósan felriadt: 
— Előleget??? Nem! Nem! Ha tudnád, hogyan 
néz rám az az ember! akkor nem mondanál ilyet. 
Az anya letörten: 
— Neked is a rosszadat akarom . . , 
— Ne bánts, anyácska! Ne bánts!! 
- Én? 
— Annyira tudsz verni a nyelveddel. 
- Én . . . 
- Te . . . 
A lámpa ezüsttölcsérbe szorította őket. 
Szemeik mélyen bent ültek a homlokuk alatt. 
S a szájukat félig nyitva tartották valami őszinte 
szavak, amiket egyikök se mert kimondani. 
Annácskában elfészkelődött ez az este. Valami 
ismeretlen kényszerítő akaratot fájlalt az anyja szavai 
mögött. . . Mit akarnak vele ? Mennyi mindenét 
odaadta már. Eszébe állt Fekete, sajgás az uj a saját 
otthona után. 
Az ember elér egy időt, mikor minden eddig 
volt eldöntő tehernek batyuskodik a hátára, a szoba 
falai elfullasztják a pórusait, az ételek étvágytalanul 
felégnek a gyomrából, elbirhatatlan a megszokott 
szó, a világítás, a levegő . . . minden. 
Mért vannak igényeink? És mért számolunk 
mindig másokkal is?? 
Kereste a báttyát. Együtt az asztalnál, de az 
anyját egészen kiejtette a látásából. 
— Mi bajod, Pistika? — Közeledni akart hozzá, 
valahonnan távolról, óvatos magaféltéssel, hogy 
semmi se legyen kötelező. 
A fiú sekély, lampionos szemekkel nézett. Az 
egész emberből, mint valami kiszáradt kutból üres 
ség ásít . . . csak egy elcsúszott mozdulat és halálo 
san belezuhan az egész szoba. Annácska felriadt: 
Ki ez az ember? Takargatott, kilólábazó titkok úsz 
tak felé, mngverték, szánalmasan felbolygatták. Har 
colni akart a másik ellen, önmagáért: már eldült 
benne minden. 
— Délben nem jönnél elém az irodába? 
— Mindegy! — mondta a fiú — Lehet! . . Most 
nagyon fáradt vagyok. 
Annácska elment; égető pirosat öblögettek 
az erei. 
Hogy kezdje ? Kopogtatott és a betűk hangyás- 
kodtak a szemei előtt, a gondolatai taktusosan ütöt 
ték — félj, félj, félj. Már csak túl lenne rajta, akár 
hogyan ! Valami azoknak a katonáknak a bátorságá 
ból, akiket annyira agyondögönyözött az előkészítő 
tortúra, hogy a bizonyos halál egyszerű pihenővé 
izesedik előttük. S a főnök csak nem jön: 9—10—11 
a boldogmezős órán. 
Végre féltizenkettőkor hangosan és meg- 
gyuladtan. 
— Estére utazom! — bizalmasan kiteregető- 
zött — Ez üzlet. írja kérem: A M. K. Államvasutak 
Igazgatóságának. , ,