130 
„LE PAROXYSME 
HUMAINE“=BŐL 
RENÉ ARCOS 
Már minden szenvedést fenékig ittunk 
és mindig uj problémákat találtunk, 
hasztalan tetéztük a reményt uj reménnyel 
és forgácsoltuk szét a rendszerek müvét; 
oly fáradtak valánk, mert néztük az éjeket, 
melyek mint a Végzet örök sirhantolói, 
sok hajnalt temettek el, mig tört erőnk dalolt. 
A homlokunkon oly sok vereség! 
Kevélységünkben annyi térdreomlás! 
A győzelmeinket sírba tettük 
és közömbös csöndjében a messze csillagoknak, 
melyek még a halál kínjait is érzéketlen fénnyel 
fröcskölik, 
istent-idéző földi gyászunk 
visszavonulást harangozott az Ikaros-fiaknak 
és hullásuknak, mely a Lemondásba roggyan 
és álmuknak, mely mélyebb a halálnál. 
De az élet nem akarja erői szunnyadását; 
rostjai és láncai számtalan guzsalyával 
feszíti fölénk a vitorlát; 
még holtakat sem hagy nyugodni. 
Galoppja elkapott és elragadott minket 
és összetörte büszkeségünk árbocát. 
Mi keményen megvetettük a derekunkat 
és nem akartuk tovább a becsapottak játékait. 
De a vad galopp magasba dobott, 
megpörgetett az erők örvénylő ciklonéban 
és egy-kettőre rabjává béklyózta lelkünk. 
Nyargalni kezdtünk 
és nem tudtunk kiáltani; 
fejünket néma dühhel 
hátraszegve, 
az ellenállás dacos erejével, 
két marokkal, görcsösen 
fékeztük a vad paripát. 
A leggyorsabb galoppban egyenest maradtunk, 
mint a holtak, kik délcegen ülik meg 
ágaskodó lovukat a csaták viharában. 
De a költészet mámora 
mint elektromos áram nyilait rajtunk keresztül, 
és hirtelen magasba szöktünk 
és cikázó pallósunkkal előre vágtunk, a Jövendő elé. 
Dobogó szívvel, szélbe-bomlott hajjal, 
velőnkig,borzongó diadallal, 
könnytől áztatott arccal 
rikoltottunk uj hangokat a hősi csatazajba. 
A KÖLTŐ 
HENRI MARTIN BARZUN 
Oh Szabadság! Tér és Idő leánya, 
Sose volt kezdeted s nem lehet sose véged : 
Benned fürdik a lelkem, (csillag az éther ölén) 
Távol dogmáktól, stílusoktól, rendszerektől, 
Melyek magukban hordják a biztos halált. 
Oh nézd! Megujra uj hitek születnek, 
Elkárhoznak és újra kezdődnek megint. 
Egyetlen szavam, egyetlen eredőm, egyetlen törvényem 
Ép e pillanatban akarásom ellen 
Vad lendülettel röppen el belőlem 
Őrült dagálya határain túl, 
Sistergő vérem árján, a heggedő sebekre. 
S a víziók, a formák és a ritmusok 
A váratlan mü szűz kincsei már, 
Szabad, termékeny, — magukról mit se tudó — 
Mesterkéletlen csodák. 
AZ ÉRTELEMHEZ 
ANDRÉ SPIRE 
Ti, kiknek bizonyosságaitok vannak, 
egyszerű szivetek, ép eszetek, 
gyermeki szivetek, durva szivetek, — 
jertek, jertek, segítsetek nekem. 
Radikálisok, atheisták, szószékek mesterei, 
voltaireiánusok, papfalók, 
ti, kiknek nehéz ételek kellenek, 
ti utcaseprők, vasutasok, — 
kik operettet s pálinkát akartok, 
jertek, jertek, segítsetek nekem! 
Óh, és ti kártyások mindannyian, 
ti számtisztek és irattárosok, 
elnökök, titkárok, 
kongresszusok harcosai, 
sztrájkvezérek, 
kiknek nem kell isten, 
jertek, jertek, segítsetek nekem.