134 
DE HA MÉGIS . . .?! 
Tespedt csend. Elfonnyadt virágok illata sürü- 
sitette a levegőt. A szavak megtörtén kúsztak elő. 
Ej! A lámpa vörös fénye sárgává hamvasztja a férfi 
arcokat. 
„Az egész tavat átkutatták.“ 
A férfi fojtott hangon: 
„De sejtik." 
„Sejtsék" hangja hirtelen fanyar és a 
magasban reszeli a levegőt .... „az ocsmányok 
— keressék." 
A másik tompán hörgött: „Vége, vége, azt 
megölték, a börtönökben a mieink . . . és itt . . ." 
Az ágy nyekkent. A férfiak elhallgattak. Oda 
siettek. Egy lehervadt asszonyi arc tekintete lengte 
őket körül. Az ajk megvonaglott: „Az előbb mintha . . . 
Valakit keresnek?" 
Feje lecsuklott. Emlékezések zűrzavara robajlott 
át rajta. Nem tudta, hogy mi, csak egv rettenetes 
káosz szakította meg a ráeszmélés útját. Minden 
hiába ugrált. . . . Gépfegyverek. . . . Gránát repesz- 
fette újságpaloták. . . . Dübörgő emberáradat. . . . 
Rémes rianások. ... Mi az ? Mi az ? ... A lila. . . . 
Ájult csend. . . . Várakozások. A lila most egészen 
szeme közé vigyorgott. Nem szabad, nem lehet. . . . 
Ma még nem. Futás a lila elől. ... Mi az? Mi az? 
Tomboló sokaság. Súlyos lépések. Puskatus. . . . 
Lila, lila . . . aztán feketeség. . . . 
„Fáj!“ 
A férfi: „Borogatást!" 
Egy jóleső tekintet: „Hús" 
Lecsukódnak az asszonyi szemek. 
Halkan nyílik az ajtó. Egy bodrosfejü siet előre. 
Lépteit elnyeli a szőnyeg. „A kopók újra szagiáinak. 
Ezúttal szaglálhatnak. — Lehajol a férfiakhoz : — 
Végre sikerült egyet szerezni." 
A szemek megelevenednek: „Hogyan? Hol?" 
„Egy elvtárs ... a morgueból. Szerény kis 
cselédleány, nem hitte volna, hogy reá még hivatás 
vár." 
Régi ? 
„Úgy — nem nagyon, de már egészen zöld." 
Beroskadt egy karszékbe. „Kissé undorító volt. Tudod, 
ezeknek a haja förtelmes. Eh, mindegy. Fő, hogy 
sikerült. Fáradt vagyok." 
Az asszonyt nézték: „Alszik?" Nem lehetett 
tudni. A ráncos arc elpihent a párnák sokaságában. 
A kezek csendesen kulcsolódtak össze. De a szemek 
néha fel-felrebbentek, mintha a hulló szavak és a 
saját élete között keresné a kapcsolatot. 
A nyurga megszólalt: 
„ Milyen élet ez ? 1 Házak árnyékában osonni; 
remegni, ha zörren a kapu, bujkálni; a kopóknak 
hamis koncot dobni! Hát ez a forradalmiság?!“ 
„Soha nem tudunk lábraállni. Az emberek gyá 
ván meghunyászkodók. Az első extásisból belesüp 
pedtek a minden mindegy pocsolyájába. Mintha ők 
is löttyedt tarkóju burzsik lennének!" 
„És a szíjgyártó ! A weimari kastély aranydiszes 
cizellált termeiben terpeszkedett el. A jött-ment, a 
perceket pénzreváltó, a munkásizmokon kapaszkodva 
és zsíros pocakok alját nyaldosva kapaszkodott egé 
szen addig. S most, hogy fordult az óra és nem lehet 
már rajtuk, hát az ő ellenükre szürcsöli mohón a 
nagy urak váladékát!" / 
Az asszony szeme ismét megrebbent. Elhallgat 
tak. Szólni akart. De hang nélkül záródtak az ajkak. 
Valami rettenetes zűrzavar tombolt most bévül. Egész 
életét átnyalábolta a pillanat. Az élet! Az élet! A 
gyermekkor viaskodása önönmagával. Lázongás 
családi otthona ellen. Rendőri fogdában, kéjnőkkel 
együtt. Toloncház! Szökés ! Börtön. És az a nap !! 
Soha semmi szerelem. És közbül a harc a közöny 
nyel, a meg nem értéssel, az emberi butasággal. 
Miért ? Az arcán a ráncok mélyebbek lettek. A szeme 
fakóbb. Hát érdemes?! Nem lehetett volna ős is 
megalkuvó ?! Árral haladó ? A helyzet adta gyümöl 
csökön nyalánkoskodó ?! Megérik az emberek, hogy 
ő most itt feküdjék a lét és nem lét mesgyéjén? 
Osszezuzottan, hervadtan és komoran a három férfi 
szájáról valami felvillanó reménysugarat lesve ! ? Nem 
lenne inkább jobb valahol messze annak a zöld- 
testű kis cselédlánynak az életét folytatni ?! Gondo 
latai hirtelen kátyúba zökkentek. Érdeklődése ismét 
a régi emlékek felé sodródott. Felrántotta szempilláját. 
Hosszan, elnyújtva kérdezte: „. . . És ő . . .?! A 
férfiak először nem értették, aztán hallgattak. 
„Mi? — beteg?!" 
„Elfogták ?“ 
Némaság. 
„Megölték . . .!?" 
A perc vánszorogva hangott kapott. 
Az asszony ajka ijesztőn megrándult. 
„El kell mondanotok." De a szavak füle mellett 
koppantak le. Körülnézett. Az arcokat leste, vájjon 
nem vették-e észre az ő nagy vívódását. Lassan 
halvány pir lepte el. 0 szégyelte magát — önmaga 
előtt. Azt a szemüveges embert látta. Nagy makacs 
küzdelmét egy egész nép ellen. Egészen egyedül. És 
mégis igazsága teljes biztonságában. Most halott — 
de ő él. Szempillái messze kitágultak, a hajnali deren 
gés első sugarai becsurogtak — a most már nagy, 
erős, asszonyi szemekbe.