Full text: Ma : aktivista művészeti és társadalmi folyóirat (4 (1919), 6)

134 
DE HA MÉGIS . . .?! 
Tespedt csend. Elfonnyadt virágok illata sürü- 
sitette a levegőt. A szavak megtörtén kúsztak elő. 
Ej! A lámpa vörös fénye sárgává hamvasztja a férfi 
arcokat. 
„Az egész tavat átkutatták.“ 
A férfi fojtott hangon: 
„De sejtik." 
„Sejtsék" hangja hirtelen fanyar és a 
magasban reszeli a levegőt .... „az ocsmányok 
— keressék." 
A másik tompán hörgött: „Vége, vége, azt 
megölték, a börtönökben a mieink . . . és itt . . ." 
Az ágy nyekkent. A férfiak elhallgattak. Oda 
siettek. Egy lehervadt asszonyi arc tekintete lengte 
őket körül. Az ajk megvonaglott: „Az előbb mintha . . . 
Valakit keresnek?" 
Feje lecsuklott. Emlékezések zűrzavara robajlott 
át rajta. Nem tudta, hogy mi, csak egv rettenetes 
káosz szakította meg a ráeszmélés útját. Minden 
hiába ugrált. . . . Gépfegyverek. . . . Gránát repesz- 
fette újságpaloták. . . . Dübörgő emberáradat. . . . 
Rémes rianások. ... Mi az ? Mi az ? ... A lila. . . . 
Ájult csend. . . . Várakozások. A lila most egészen 
szeme közé vigyorgott. Nem szabad, nem lehet. . . . 
Ma még nem. Futás a lila elől. ... Mi az? Mi az? 
Tomboló sokaság. Súlyos lépések. Puskatus. . . . 
Lila, lila . . . aztán feketeség. . . . 
„Fáj!“ 
A férfi: „Borogatást!" 
Egy jóleső tekintet: „Hús" 
Lecsukódnak az asszonyi szemek. 
Halkan nyílik az ajtó. Egy bodrosfejü siet előre. 
Lépteit elnyeli a szőnyeg. „A kopók újra szagiáinak. 
Ezúttal szaglálhatnak. — Lehajol a férfiakhoz : — 
Végre sikerült egyet szerezni." 
A szemek megelevenednek: „Hogyan? Hol?" 
„Egy elvtárs ... a morgueból. Szerény kis 
cselédleány, nem hitte volna, hogy reá még hivatás 
vár." 
Régi ? 
„Úgy — nem nagyon, de már egészen zöld." 
Beroskadt egy karszékbe. „Kissé undorító volt. Tudod, 
ezeknek a haja förtelmes. Eh, mindegy. Fő, hogy 
sikerült. Fáradt vagyok." 
Az asszonyt nézték: „Alszik?" Nem lehetett 
tudni. A ráncos arc elpihent a párnák sokaságában. 
A kezek csendesen kulcsolódtak össze. De a szemek 
néha fel-felrebbentek, mintha a hulló szavak és a 
saját élete között keresné a kapcsolatot. 
A nyurga megszólalt: 
„ Milyen élet ez ? 1 Házak árnyékában osonni; 
remegni, ha zörren a kapu, bujkálni; a kopóknak 
hamis koncot dobni! Hát ez a forradalmiság?!“ 
„Soha nem tudunk lábraállni. Az emberek gyá 
ván meghunyászkodók. Az első extásisból belesüp 
pedtek a minden mindegy pocsolyájába. Mintha ők 
is löttyedt tarkóju burzsik lennének!" 
„És a szíjgyártó ! A weimari kastély aranydiszes 
cizellált termeiben terpeszkedett el. A jött-ment, a 
perceket pénzreváltó, a munkásizmokon kapaszkodva 
és zsíros pocakok alját nyaldosva kapaszkodott egé 
szen addig. S most, hogy fordult az óra és nem lehet 
már rajtuk, hát az ő ellenükre szürcsöli mohón a 
nagy urak váladékát!" / 
Az asszony szeme ismét megrebbent. Elhallgat 
tak. Szólni akart. De hang nélkül záródtak az ajkak. 
Valami rettenetes zűrzavar tombolt most bévül. Egész 
életét átnyalábolta a pillanat. Az élet! Az élet! A 
gyermekkor viaskodása önönmagával. Lázongás 
családi otthona ellen. Rendőri fogdában, kéjnőkkel 
együtt. Toloncház! Szökés ! Börtön. És az a nap !! 
Soha semmi szerelem. És közbül a harc a közöny 
nyel, a meg nem értéssel, az emberi butasággal. 
Miért ? Az arcán a ráncok mélyebbek lettek. A szeme 
fakóbb. Hát érdemes?! Nem lehetett volna ős is 
megalkuvó ?! Árral haladó ? A helyzet adta gyümöl 
csökön nyalánkoskodó ?! Megérik az emberek, hogy 
ő most itt feküdjék a lét és nem lét mesgyéjén? 
Osszezuzottan, hervadtan és komoran a három férfi 
szájáról valami felvillanó reménysugarat lesve ! ? Nem 
lenne inkább jobb valahol messze annak a zöld- 
testű kis cselédlánynak az életét folytatni ?! Gondo 
latai hirtelen kátyúba zökkentek. Érdeklődése ismét 
a régi emlékek felé sodródott. Felrántotta szempilláját. 
Hosszan, elnyújtva kérdezte: „. . . És ő . . .?! A 
férfiak először nem értették, aztán hallgattak. 
„Mi? — beteg?!" 
„Elfogták ?“ 
Némaság. 
„Megölték . . .!?" 
A perc vánszorogva hangott kapott. 
Az asszony ajka ijesztőn megrándult. 
„El kell mondanotok." De a szavak füle mellett 
koppantak le. Körülnézett. Az arcokat leste, vájjon 
nem vették-e észre az ő nagy vívódását. Lassan 
halvány pir lepte el. 0 szégyelte magát — önmaga 
előtt. Azt a szemüveges embert látta. Nagy makacs 
küzdelmét egy egész nép ellen. Egészen egyedül. És 
mégis igazsága teljes biztonságában. Most halott — 
de ő él. Szempillái messze kitágultak, a hajnali deren 
gés első sugarai becsurogtak — a most már nagy, 
erős, asszonyi szemekbe.
	        

Note to user

Dear user,

In response to current developments in the web technology used by the Goobi viewer, the software no longer supports your browser.

Please use one of the following browsers to display this page correctly.

Thank you.