PIRKADAT 
Nem volt-e nekem egykor — oh, mily boldog 
idők! — aranylapokra Írott, drága, mesébeillő dacos 
ifjúságom? Mily botlás, mily vétek árán érdemeltem 
meg mostani gyöngeségemet ? Ti, akik követelitek, hogy 
a barmok bánattól bőgjenek, a betegek kétségbeesse 
nek és a halottak rosszat álmodjanak, — beszéljétek el 
árva züllésemet és álmaimat. Én nem tudok magyaráz 
kodni többé: koldusként örökös Patemostert és Ave 
Máriát dadogok csak. Beszélni sem tudok! 
Mégis, ma úgy rémlik nekem, hogy végleg befejez 
tem pokoli elbeszélésemet. Ez volt az örök tűz, a 
bibliai, amelynek kapuit az Emberfia tárta fel. 
Egyazon pusztaságból, egyazon éjszakában, pil 
logó szemem mindig az Ezüst-csillagra ébred, anélkül, 
hogy feltámadnának az élet királyai, a három mágus: 
a szív, lélek és a szellem. A pusztákon és hegyeken 
túl, mikor indulunk üdvözölni az új munka születését, 
az új jóságot, a zsarnokok és démonok bukását meg a 
kiirtott babonát, — hogy a karácsonyt elsőkként ünne 
peljük e földön? 
Mennyek dala, népek vonulása! Rabszolgák, ne 
átkozzuk az életet.