PIRKADAT
Nem volt-e nekem egykor — oh, mily boldog
idők! — aranylapokra Írott, drága, mesébeillő dacos
ifjúságom? Mily botlás, mily vétek árán érdemeltem
meg mostani gyöngeségemet ? Ti, akik követelitek, hogy
a barmok bánattól bőgjenek, a betegek kétségbeesse
nek és a halottak rosszat álmodjanak, — beszéljétek el
árva züllésemet és álmaimat. Én nem tudok magyaráz
kodni többé: koldusként örökös Patemostert és Ave
Máriát dadogok csak. Beszélni sem tudok!
Mégis, ma úgy rémlik nekem, hogy végleg befejez
tem pokoli elbeszélésemet. Ez volt az örök tűz, a
bibliai, amelynek kapuit az Emberfia tárta fel.
Egyazon pusztaságból, egyazon éjszakában, pil
logó szemem mindig az Ezüst-csillagra ébred, anélkül,
hogy feltámadnának az élet királyai, a három mágus:
a szív, lélek és a szellem. A pusztákon és hegyeken
túl, mikor indulunk üdvözölni az új munka születését,
az új jóságot, a zsarnokok és démonok bukását meg a
kiirtott babonát, — hogy a karácsonyt elsőkként ünne
peljük e földön?
Mennyek dala, népek vonulása! Rabszolgák, ne
átkozzuk az életet.